Lygavarir V.

Üdvözlet ismét, itt, Asgardban, ezen a vidám, intrikákkal és lelki válságokkal teli vidéken! Nohát, megszületett az új rész, ami mérföldkő a történet menetében; többet nem árulok el, maximum annyit, hogy Sif már egyáltalán nem utálja Lokit. Hm.

Még a végén kiderül rólam hogy romantikus lélek vagyok. 

(Amúgy, az. Csak nem a szó klasszikus értelmében.)

Vers: 

Kosztolányi: Tánc 

V.

„A vágtató tánc vad rohamba nyargal

repül a nő a sáppadó lovaggal,

szemükbe lóg kuszált, sötét hajuk.”

Az udvaron sürgölődő cselédek és gyakorlatozó einherjarok szemérmetlenül megbámulják őket, miközben lovaik hátán a palotakapuhoz ügetnek. Sif igyekszik úgy tenni, mintha fel sem tűnnének neki a vizslató pillantások: mereven előreszegezett tekintettel lovagol el a kapuig, ami mellett egy őrtorony magasodik, benne két tettre kész katonával.

– Megálljatok! – kiált le hozzájuk az egyik, a kezében íjjal. Sif határozottan pillant fel rá, tartása szilárd, méltóságteljes.

– Vadászni megyünk. Tisztában vagyok vele, hogy nem hagyhatja el a palota területét, de teljes felelősséget vállalok érte. – Egyáltalán nem tart attól, hogy Loki szökést kísérelne meg, hisz az az ügyesen kimunkált és továbbra is alakuló tervével a legkevésbé sem lenne összeegyeztethető.

A két őr összenéz odafent. A harcosnő morcosan összeszorítja ajkait, amikor eszébe villan, hogy ez a lépése csak még tovább fogja táplálni a közte és Loki közt alakuló románc pletykáját.

– Szóval felelősséget vállalsz érte?  – kérdezi az íjász. Sif bólint. – Tudod, mivel jár ez, úrhölgy.

– Talán jobban is, mint te, katona. Indulhatnánk?

– A király értesülni fog erről.

Legyen. Már úgyis eléggé neheztel rám.

– Tedd a dolgod – hagyja rá. Az íjász biccent, majd társának intve lesiet az őrtoronyból lefelé vezető gyalult falépcsőkön.

Az őrök pár percen belül kinyitják a hatalmas, kétszárnyú kaput. Sif rögvest megsarkantyúzza lovát, hátra sem néz a mögötte haladó férfira, mivel él a gyanúperrel, hogy csak az elégedett mosolyát látná azon az irritálóan sunyi arcán.

– Örülsz most magadnak, nemde? – veti oda neki, mialatt a kelmefestők utcáján végigvágtatva a város vége felé igyekeznek. A jobbára kurta, összemocskolódott nadrágra vetkőzött, festéktől és verejtéktől ragadó bőrű munkások kezüket szemellenzőnek használva néznek fel a mellettük ellovagló nemes párosra, többen fel is ismerik őket, és – Sif számára meglepő módon – mindkettejüket ujjongással köszöntik.

– Jó szerencsét, Sif!

– Harcosunk!

– Öröm épségben látni, herceg!

Az utcából kiérve Loki felzárkózik mellé, a mosolya ragyogóbb, mint a Sif vértezetéről visszacsillanó napfény.

– Természetesen – feleli vidáman, ébenfekete tincsei lágyan hullámzanak fehérsápadt arca körül, ahogy kancája ritmusát felvéve ide-oda ring ültében. – A csőcselék, úgy tűnik, értesülvén arról, milyen hőstetteket hajtottam végre Svartalfheimban, elfelejtkezett a „korcs” ragadványnevemről, és immár herceg vagyok nekik, ismét, Odin nagy bánatára… – Rátérnek a Királyi Erdő felé vezető göröngyös, nyárfákkal övezett földútra, ahonnan már érződik a közeli repceföldek száraz illata. – Tudod, olykor nem elég lenyúzni valakiről a nevét. El kell érni, hogy a nép maga fossza meg tőle. Az érdemeimet nem vitathatta el – Sif itt égnek emeli a szemét –, hát most próbál elfelejtetni velük, de szerencsére te gondoskodsz róla, hogy ez ne történhessen meg. És – viszi fel a hangsúlyt színpadiasan, egy újabb szemforgatást kicsalva a nőből –, máris itt van a másik ok, amiért „örülhetek magamnak.” Ki gondolta volna, hogy önként fogsz felelősséget vállalni értem? Épp te, Tisztesség Madonnája?

Sif átugrat egy érőben levő bogyóktól roskadozó bokrot, ezzel betörve a Királyi Erdő fái közé.

– Csak én vagyok ilyen eszement – kiáltja oda a szorosan a nyomában vágtató férfinak. Lovaik patája alatt magasra felcsapódik a nedves föld, a sudár fák lombjain átszűrődő fény foltokban hull rájuk, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak az erdő szívébe, terjedelmes kőrisek, zsenge nyírek és illatos loncfelhők között nyargalva.

– Vagy épp ellenkezőleg. – Loki fokozatos lassulásra bírja lovát, mire a nő is ugyanígy tesz. A környéken olyan magas a fű, hogy a térdükig is fölér. – A lázadás talán nélkülem is megvalósulhatna, viszont eszemben sincs kihagyni, hogy végignézzem Odin bukását.

– Egy szóval sem mondtam olyat, hogy melléd állítom az einherjarokat. – Loki válasza csak egy mindentudó félmosoly. – Ezt ne csináld, gyűlölöm.

– Én viszont imádom, hogy ily elszántan gyűlölöd minden rezdülésem – nevet a férfi, és leakasztja a válláról fekete fából faragott íját, amit Sif a fegyvertárból túrt elő neki. Egy pillanatra felmerül a nőben, hogy talán nem volt túl bölcs döntés fegyvert adni Loki kezébe, de aztán elhessenti az érzést, hisz, ahogy a szökés, az ő megölése sem lenne logikus lépés a terveit tekintve.

– Ez nincs így – rázza meg a fejét, mire a férfi érdeklődőn felvonja a szemöldökeit. – Azt utálom, amikor zavarosan, meg rébuszokban beszélsz. Ez a mesterkélt ügyeskedés nem az én kenyerem.

– Pedig nem árt ehhez is ugyanúgy értened, mint a kardforgatáshoz, ha talpon akarsz maradni a legnagyobbak játszmájában.

A nő válaszul gunyorosan felhorkan.

– Na, akkor próbáld meg azt a gyönyörű dámszarvast az oly becses ékesszólásoddal leteríteni!

Lokinak még megmukkanni sincs ideje, Sif már előre is lendül paripája hátán, kezébe véve borotvaéles lándzsáját. A sűrűn növő cserjék között szúrta ki az állatot, ami most sebesen szökdelve igyekszik eltűnni a szeme elől, ő azonban feltartóztathatatlanul tör előre, széles mosollyal konstatálva, hogy Loki jóval lemaradt mögötte. 

– Már tudom, miért gyűlöltem mindig is ezt – hallja a háta mögül. Egyre közelebbről zengnek a férfi kancájának patadörrenései, így Sif még eltökéltebben próbálja elkapni az előle menekülő, terebélyes agancsú szarvast. Már majdnem sikerül leterítenie, amikor az állat hirtelen balra kanyarodik, Sif lova pedig lendületét veszítve, hangosan nyihogva torpan meg, ahogy a nő bosszúsan megrántja a kantárszárat. Már-már beletörődik, hogy elszalasztották a zsákmányt, amikor nyílvesszősurrogást, majd egy megsebzett állat kínlódó szűkölését hallja. 
Meglepetten néz Lokira, aki éppen abban a pillanatban ereszti le íját, ajkán önelégült vigyorral.

– Ki gondolta volna, hogy egyáltalán ki tudod húzni – motyogja Sif, miközben lovát mozgásra ösztökélve a fűben heverő, panaszosan bőgő állathoz siet. Loki nyílvesszője mélyen a dámszarvas oldalába fúródott, azonban még sok időbe telne, míg kileheli a lelkét, márpedig Sif sosem hagyta szenvedni a prédát.

– Nem lenne egyszerűbb elismerni, hogy nem vagyok reménytelen vadász? – A nő erre nem felel semmit, csak a szája sarkában egy kétkedő mosoly kezdeményével leguggol a szarvashoz, és pengéjével hamarjában véget vet az állat gyötrelmének. – Bár, ami azt illeti, nem éreznem akkora szerencsétlenségnek, ha az lennék. Ez barbárság – fintorog a férfi.

– Jaj, lelkem. – A földbe szúrja a lándzsáját, majd kicsit odébb húzódva a szarvas tetemétől leheveredik a puha fűbe, melynek szálai közt elszórtan szerény illatú, ametisztlila hanga nő. – Akkor viszont, gondolom, nem leszel ilyen finnyás, amikor este megtömöd a hasad vele.

– Talán kiment a fejedből, Sif, de nekem a cselédekkel kell étkeznem – emlékezteti.

– Ó… – Hirtelen nemigen tudja, mit mondhatna. Fektében nem látja a férfit, csak gyanítja az annak csizmája alatt megzörrenő fűszálak zizegéséből és a lovak prüszkölésének hangjából, hogy Loki épp megköti hátasaikat az egyik közeli fánál, felkínálva nekik a békés legelészés lehetőségét. – Akkor majd a cselédkonyhára adjuk be.

– Ah, ez igazán kedves tőled. Csupán az én kedvemért…?

– Te lőtted – feleli Sif vállat vonva. Felül, és összedörzsöli a kezeit. – A tiéd az érdem. – Kedvtelve néz körbe a zöldellő erdőben, melynek magas fái oltalmat biztosítanak számukra a nyári nap perzselő sugarai elől. Elmerül a vidáman csiripelő csízek, tengelicek és a lágyan susmorgó szél hangörvényében, amely valamiért sokkal szabadabbnak és egészségesebbnek érződik, mint amit a palotakertben hallani.

Amikor aztán, pár perc elteltével felpillant a fekete hajú férfi arcára, valamiféle különös, számára legalábbis mindenképpen döbbenetes szelídséget lát rajta, ahogy őt figyeli karba tett kezekkel, amint a hangásban gunnyasztva pihen. Az érzés, ami Loki kisimult vonásait szemlélve eluralkodik rajta, egészen újszerű: egy perc erejéig helyénvalónak érzi a helyzetet. Mintha most tényleg, igazán minden rendben lenne, mint régen, amikor Thorral és a többiekkel járták az erdőt, nevettek, és ő tudta, olyanokkal van, akikben megbízhat, és az égen nyoma sem volt a halál és a pusztulás éjsötét fellegeinek. 

Most is ehhez hasonlót érez, és ez, a társaságát tekintve, meglehetősen elképeszti. Ezúttal azonban nem próbálja félremagyarázni az érzést, csak hagyja, hogy átjárja, főleg, mert az elmúlt idők eseményei, legfőképpen Thor halála óta nem volt szerencséje efféle nyugalomhoz, efféle megelégedettséghez.

– Tele vagy meglepetésekkel – mondja Loki bűvöletesen kék szemébe nézve, a hangját könnyed derű itatja át. – És, bár később le fogom tagadni, hogy ezt mondtam, egy kicsit kedvelem ezt benned.

– Lépten-nyomon emlékeztetni foglak rá – nevet fel a férfi, mire Sif ugyanígy tesz.

Ezt a nyugalmat és megelégedettséget egy kellemetlen, sötét előérzet töri meg, amitől keserű szájíz tör rá. Harcosként hozzászokott már, hogy mindig éber legyen, és olyan apró előjelekre is felfigyeljen, amiket egy átlagos polgár figyelmen kívül hagyna. Ezúttal a Loki mögött magasodó fa sűrű lombja felől érkező zaj vonja magára a figyelmét; egy halk, majd egy hangosabb reccsenés, egymáshoz dörzsölődő falevelek bőrszerű surrogása, azután…

– Vigyázz! – kiált fel a nő, miközben két karral előrenyúl, és a ruhájánál fogva a földre rántja a férfit, ezzel megmentve őt attól, hogy egy arany-fehér tollakkal ékített nyílvessző fúródjon a nyakába. Loki még földet sem ért, de Sif már talpon van, kezében a földből kirántott pengéjével, melyet egy lendületes, villámgyors mozdulattal a dúsan nőtt ágak közé hajít.

Egy férfi fájdalmas üvöltése hallatszik odafentről, majd egy tompa puffanás, ahogy az orvgyilkos földet ér a fa másik oldalán. A nő rögtön megközelíti, előkapva csípőjére erősített, tartalék tőrét. A merénylő nem ismerős számára, sem az udvarból, sem a katonák soraiból: verejtéktől csillogó arcú, nála fiatalabb férfi, bozontos, sötétvörös hajjal. Egyik kezét a hasán ütött sebre szorítja, a másikkal Sif véres lándzsáját markolja, a levegő sípolva áramlik a tüdejébe.

– Ki küldött? – kérdi a harcosnő, de a férfi válasz helyett rátámad. Sokkal ügyesebb, mint ahogy Sif várta, még sebzetten is viszonylag fürgén mozog, készen arra, hogy a tulajdon pengéjével tegyen kárt a nőben. Ámde az sokkalta tapasztaltabb, egyben dühösebb is nála – mindig is gyűlölte az orvgyilkosokat, és most csak úgy lángol, fortyog benne a kíméletlen indulat, amiért ez a névtelen senki megtörte azt a kérészéletű békét, amihez végre szerencséje volt, és amiért ilyen aljas módon próbálta meggyilkolni Thor fivérét.

Pontos számítással előrelép egy lépést, és jobbjával erőteljes rúgást mér az orvgyilkos sebére. Az felnyüszít, vérben forgó szemekkel suhint a nő felé a lándzsával, először elvétve a csapást, ám másodjára sikerül egy vágást ejtenie Sif homlokán, picivel a szemöldöke fölött. A sebből előbugyogó vér egy másodpercre elvakítja a nőt, oldalra tántorodik, de még időben visszaszerzi lélekjelenlétét, és amikor a férfi újra le akar sújtani rá, szélsebesen félrevetődik, hogy aztán a következő mozdulatával mélyen felhasítsa az orvgyilkos kardforgató karját. A fegyver rögtön kiesik a merénylő kezéből, nyöszörögve zuhan neki a fának, amiről leesett, de még mindig van elég erő benne ahhoz, hogy ocsmány káromkodások közepette lebukjon Sif halálosnak szánt csapása elől, majd a nő vértjét megragadva olyan erővel fejelje le, hogy az csillagokat lásson.

A harcosnő ide-oda imbolyog álltában, mint egy részeges kocsmatöltelék a város főterén. A tekintetét képtelen előrefókuszálni, ráadásul vágott sebéből folyamatosan sós vér csorog a szemébe, kellemetlenül marva azt. Fátyolosan látja csak, ahogy Loki nyurga alakja a látóterébe úszik, és felkapja a fűből lándzsáját, amit aztán egyenesen a kimerülten szuszogó merénylő mellébe döf, gyakorlatilag nekiszegezve azt a fának.

Ezután minden elsötétül Sif előtt, és oldalra dőlve összecsuklik.  

☼

Egy puha, kényelmes ágyban tér magához. Első mozdulatával a szemöldökéhez kap, ujjai alatt vékony kötést tapint. A fejét ólomsúlyúnak érzi, mintha valaki vízzel töltötte volna tele; megpróbál felülni, de első kísérlete csúfos kudarcba fullad.

– Ne olyan sietősen – szól rá egy ismerős hang. Loki tőle alig fél méterre üldögél, az egyik hatalmas ablakhoz tartozó mélyedésben, a kezében azzal a mágiakönyvvel, amit nemrég a könyvtárban is forgatott. Sif egykettőre rájön, hogy az ispotályban van, a mennyezet mélykék színéből pedig seperc alatt kikövetkezteti, hogy Auðhumla termében van, azaz  a Remények termében.

– Hasogat a fejem – nyög fel, mialatt nagy nehezen ülő helyzetbe küzdi magát. Rámered a könyvét lapozgató férfira. – Milyen bájos, itt virrasztasz a betegágyam mellett…

– Ó, ne álltasd magad. Alig két óráig voltál eszméletlen.

A nő a homályosított üveggel kirakott ablak felé fordul: azon keresztül ragyogó napfény szűrődik be a helyiségbe, megvilágítva a többi ágyat, amik nagyrészt üresek, csak egy-két sorsüldözött fekszik a vaskos dunyhák alatt.

– Csak azt ne mondd, hogy ölben hoztál haza – húzza el a száját Sif. Hátrasepri az arcából csapzott hajtincseit, és sebtében végigpillant magán. A vértjét levették róla, csakis vékony alsóruházata fedi a testét, ami néhány helyütt vérfoltos, és nyirkos az izzadtságtól.

Loki feltápászkodik ülőhelyéről, a könyvét Sif ágyának szélére teszi. Könnyedén felül a fekvőalkalmatosságra, tekintete, amely ismét csak azzal, a nő számára szokatlan szelídséggel fénylik, az övét keresi.

– Pedig így történt – mosolyodik el csibészesen. – Mint egy hős dalia Bragi dalaiból, felnyaláboltalak a földről, és hazavágtattam veled, miközben fél kézzel a te lovadat vezettem. Jó lett volna, ha a majdnem-gyilkosom lovát is el tudom hozni, pazar példány volt, de hát azt már kénytelen voltam szabadon engedni.

– A lovát…?

– Igen, megtaláltam egy kicsivel távolabb. Bizonyára követett minket a féreg, aztán amikor megpihentünk, megpróbálta kihasználni az alkalmat.

– Ügyes fickó volt – állapítja meg Sif, fájósan megdörzsölve a halántékát.

– Az. Nyilván nem először csinált ilyesmit. – Kezével lassan Sif arca felé kezd közelíteni, ami egy pillanatra megdermeszti a nőt, de aztán készségesen hagyja, hogy a férfi finoman végigsimítson a szemöldöke fölött díszlő kötésen. – De a te ösztöneidet nem tudta kijátszani, úgy tűnik.

– Ez most elismerés, vagy köszönetnyilvánítás?

– Tudd be mindkettőnek. – Óvatos, hűs érintése letaglózóan jólesik a nőnek a katlanforró helyiségben, így egy percig sem húzódzkodik, amikor Loki keze a homlokáról az arcára vándorol, meglepő gyengédséggel megcirógatva azt. – Milyen kiváló párost alkotunk most, nemde? A Hasított Torkú és a Hasított Szemöldökű.

– Csönd. Ez egyáltalán nem mulatságos.

Azt nem firtatják, ki küldhette a bérgyilkost. Sifnek különösen nincs kedve felhozni a témát, mert kínzóan jól tudja erre a választ. Amikor az erdőben nekiszegezte a merénylőnek a kérdést, jóformán csak formalitásból tette, valójában kétsége sem volt arról, ki tehette, és ez mélységesen lesújtja. Hát Odin ennyire mélyre süllyedt volna? Hogy orvgyilkosokkal próbálja eltenni láb alól azt, akit a törvény útján nem sikerült?

Mindenesetre, azért valahol a lelke mélyén sejti, hogy ez már régóta így van. A királyról felépített nemes eszményképe csúnyán megcsorbult az utóbbi időben.

– Grid látott el? – kérdezi, próbálva lerázni magáról a még mindig jelenlevő csalódottságot.

– Igen, és üzeni, hogy amint képesnek érzed magad rá, bátran elmehetsz.

– Jó. – Nekiveti a hátát az ágy rácsának, a lábait felhúzza, hogy kissé felpezsdüljön bennük a vérkeringés. – Rövidesen így is fogok tenni, de addig is, kérlek, ne vedd le a kezed rólam. – Kérését megerősítvén szorosan a nyaka tövéhez vonja a férfi jólesően hideg kezét. – Kibírhatatlan ez a hőség!

– Úgy látszik – szusszan fel Loki, arcán egy savanyú grimasz árnyékával –, van némi haszna is annak, ha valaki egy fagyos kőgolyóról származó szörnyeteg.

Sif arckifejezése elkomorodik. Hosszú perceken át némán fürkészi a férfi arcát, mintha onnan kisilabizálhatná a megfelelő választ erre, ami egyszerre kimért, határozott, mégis a gondolatait hűen tükröző. Érzi, hogy Loki megfeszülve várja, hogy megszólaljon; látja ezt keskenyre préselődő ajkain és alabástrom homlokán összefutó ráncain, amelyek ezúttal nem méltatlankodók, inkább szégyenkezők, mintha valamiféle borzalmas titkot fedett volna fel magáról.

– Nem vagy szörnyeteg – cáfolja meg a nő, ujjait a férfi csuklójára fonva. Az már-már szinte törékeny tekintettel viszonozza a pillantását, mintha egyetlen rossz szó összezúzhatná, és ez a szituáció, mellette a tény, hogy ez számít neki, újfent megdöbbenti Sifet. – Van szíved. – Ehhez immáron kétsége sem fér. Az elmúlt hetek rémséges eseményei mellett a látóköre is tágult Lokit illetően, és már közel sem látja olyan lélektelen érdekembernek, mint amilyennek hosszú időn keresztül tartotta. – Egy alamuszi köpönyegforgató vagy, de szörnyeteg, az nem.

A férfi erre nem mond semmit, csak elmosolyodik, és a mosolya most őszintébbnek hat, mint valaha, ugyanakkor egy kicsit meglepettnek is tűnik, mintha kellemes csalódás érte volna. Sif fejében alakot ölt a gondolat, hogy talán, amikor Loki kiötölte, hogy elnyeri az ő bizalmát és a maga oldalára állítja, az még az ő briliáns elméjében sem merült fel, hogy érzelmileg is talán valamivel közelebb jutnak egymáshoz, nem csak érdekegyeztetésben. Hogy, a körülmények által erre kényszerülve, jobban megismerik egymást: egymás vágyait, fájdalmait, félelmeit és indítékait. Hogy kilyukadnak a feltételezésnél, hogy Sif nem csak egy elvakult bolond, és Loki nem pusztán egy haszonleső gonosztevő.

Nem, ez garantáltan nem merült fel benne, ahogy Sifben sem soha, hogy valaha is ilyen helyzetben találja magát – hogy egyszer, egy nap ne vágyjon arra a pillanatra lélekvesztve, hogy Loki eltűnjön a közeléből.

Ismételten felnéz a mennyezetre, majd vissza Lokira, és megállapítja, hogy a férfi szemeinek árnyalata épp olyan, mint Auðhumla termének falaié. A reményé és a megváltásé.

Felszisszen.

A világ a feje tetejére állt.

☼

Az ispotályból egyenesen a szobájába vezet az útja, ahol alszik még néhány órát, remélve, hogy ezzel túljut a fejfájáson. Ébredés után sietve lecsutakolja magát az alagsori fürdőhelyiségben, ahol a közelmúltban rajtaütött Lokin (a felidéződő emlékektől halovány pír futja el az orcáit), majd könnyű, de mozgásra alkalmas öltözékben a gyakorlópályák felé veszi az irányt, hogy a koraesti hűvösségben megcsépeljen pár szalmabábut, ezzel levezetve indulatait.

Csakis ő tartózkodik a gyakorlópályán, mindenki más az estebédet költi. Ő maga  szemernyi éhséget sem érez, dühödten püföli a szalmabábut, ami egy különösen erőteljes sújtása nyomán kis híján a hűlőben levő homokba dől.

– Úrhölgy.

Nem néz azonnal a hang irányába, előtte még bevisz egy szúrást a bábunak.

– Tessék – fordul Sadrik fővezér felé, lándzsáját a földre dobva. A fővezér ezúttal páncél és sisak nélkül áll vele szemben, övvel átfogott, egyszerű, barna tunikájának vállain szarvasbikákat formázó, aranyosan megcsillanó hímzés ékeskedik. Övén ugyanakkor széles pengéjű kard lóg; talán sosem mutatkozik anélkül.

– Hogy érzed magad?

– Ezt a király kérdezi? 

– Nem, ezt még én.

A nő futólag megtapogatja a szemöldökénél húzódó kötést, de közben végig a férfi szemébe néz, érzelmeket próbálván kiolvasni belőle. Nem sikerül; a fővezér csak nagyon ritkán engedi, hogy személyes érzelmei bármennyire is befolyásolják őt.

– Túléltem – válaszolja végül Sif karcos hangon, újfent felidézve magában a pillanatot, amikor ráébredt, hogy Loki halálos veszélyben forog, és neki a másodperc törtrésze alatt cselekednie kell.

– Szerencsére. És neked hála, a herceg is.

Nincs kedve felhívni Sadrik figyelmét a tényre, hogy Loki már egy ideje nem herceg, és az ő rangjában ennek ellenkezőjét hangoztatni igencsak nagy botorság, mivel sejti, hogy ezt a fővezér magától is nagyon jól tudja.

– Mit kívánsz tőlem? – kérdezi, a lehető legvilágosabban és legtartózkodóbban.

Sadrik nem felel rögtön; tekintetét végighordozza a gyakorlótéren, szemrevételezi az összetapodott, aranysárga homokot, amit az alkony mostanra már csaknem feketére festett, és végignéz a kissé zilált szalmafigurán is.

– Őfelsége rajtam keresztül óhajtotta kifejezni döbbenetét az erdőben történtek miatt – közli nagy sokára, súlyát fél lábára helyezve. – Értesült a támadásról. No meg, persze, nem csak arról: kettőnk közt szólva, az is erőst meglepte, hogy a saját felelősségedre kivitted Lokit a palotából.

Sif izmaiból csettintésre tovatűnik az aggodalmas merevség. Továbbra is úgy érzi, Sadrik titkol valamit, vagy legalábbis valami nincs egészen rendjén vele, de az ő közelében kevésbé érzi magát fegyvertelennek. Bragi, Frey és a többi, Lokihoz hasonlóan kifinomult modorú nagyúr túl sok időt töltöttek már ahhoz a nagyszerű elméjükben, hogy meglegyen bennük az a vérbeli katonákra jellemző nyerseség, ami Sadrikból, Sif számára bizalomgerjesztő módon, még nem illant el, hiába kapott magas rangot.  

– Nem bántam meg, hisz végül mégsem ő volt az, aki problémát okozott – mondja rosszkedvűen, de a hangjában lappangó neheztelés nem a fővezér felé irányul.

– Úgy találták, hogy a merénylő a saját szakállára cselekedett.

– Mi oka lett volna rá?

– Lokira sokan néznek ferde szemmel. – Valami azt súgja a nőnek, hogy a fővezér maga sem hiszi, amit mond, de nem teszi ezt neki szóvá, mert annyira nem biztos a dolgában. Sadrik ahhoz túl közel van a tűzhöz, hogy kockáztasson.

– Kíván tőlem valamit a király? – kérdezi, közben felkapja a homokból a fegyverét, és lopott pillantást vet az időközben áfonyakékre sötétedett égre. A feltámadó szél egy éjjeli zivatar ígéretét hordozza.

– Nem említett ilyesmit.

Sifben felmerül a kérdés, hogy Odin vajon ezúttal a fővezéren keresztül akarja-e próbára tenni. Netalán beszélgetésük után a férfi első útja a király lakrésze felé vezet majd, hogy beszámoljon az ő válaszairól?

A gondolattól leveri a hideg verejték. Ezután a rémesen hosszú nap után nincs más vágya, mint aludni térni és egy időre elfeledkezni az udvar összes nagy intrikusáról, legfőképp magáról az uralkodóról, és legalább az álmaiban visszaidézni azt a feledhetetlen pillanatot, amikor az erdőben végre újra úgy érezte, életben van.   

☼

Már vagy egy órája üldögél a Pihenőteremben, abban a félig nyitott, városra néző helyiségben, ahol annak idején Thorral és harcostársaival elhatározták, hogy elmennek Jötünheimba, kérdőre vonni Laufeyt. Még emlékszik, hogy milyen rettenetes rendetlenség volt itt akkor; az asztal felborítva, törött edények, szétszóródott evőeszközök, a terem másik végébe gurult sajtkorongok… Az emlékre gondolva akaratlanul is elmosolyodik, aztán egyszeriben elkomorul.

Akkor kezdődött az egész.

Odakint ugyanolyan lángolón tündököl a nap, mint legutóbb. Annak az erőtlen kis zivatarnak, ami éjszaka végigsöpört Asgardon, még csak halvány lenyomata sem maradt másnapra, csak a hajnali órákban lehetett még érezni a friss esővíz illatát. Sif tudja, mivel gyakorlatilag egy szemhunyásnyit sem aludt. Aggódott, és nem csupán saját magáért, aggódott az egész birodalomért (melynek jövőjéért, ki tudja, mennyire jogosan, részben felelősnek érzi magát), és Lokiért is, ami még mindig kissé meghökkenti.

Léptek halk puffanására figyel fel. Az ajtó felől Loki magas, kecses alakját látja kibontakozni, aki kezében egy étkezésekkor használatos késsel és egy fél gránátalmával lép oda hozzá, majd ül le mellé a mennyezetet tartó oszlopokhoz vezető, aranysárga lépcsőkre. Sif nem néz rá, helyette előrehúzza copfját, melyet már-már fájóan feszesre kötött meg a tarkóján, és morzsolgatni kezdi sötét tincseit.

Nedves reccsenés hallatszik, ahogy Loki letör egy darabot a gránátalmájából.

– Nagyon gondterheltnek tűnsz.

– Az is vagyok. – Odapillantva azt látja, ahogy a férfi nagy műgonddal a szájába rak egyet a sűrűn sorakozó, lédús gyümölcsmagok közül. Összefut a nyál a szájában, de ezt az almára fogja, mivel világéletében imádta a gránátalmát.

– Nem aludhattál sokat – jegyzi meg Loki, látván a nő szemei alatt húzódó sötét árnyékokat.

– Nem bírtam. Idegeskedtem. Miattad is. – A férfi kérdően pillant rá. – Te nem aggódtál, hogy újra megpróbálnak megölni, ezúttal álmodban?

Loki mosolyogva megrázza a fejét, közben újabb magocskát csavar ki a többi közül.    

– Ó, nem. Odin nem fog megöletni a palota falai között, az túl egyértelmű lenne.

– És biztos vagy benne, hogy ő volt?

Nem tudná megmondani, honnan tört fel ez a kérdés. Látja Loki értetlenül összefutó szemöldökein, hogy a férfi  további részletezést várna tőle, teljes joggal, viszont Sif erre képtelen. A gondolatai túlságosan kaotikusak ahhoz, hogy bármiféle épkézláb gondolatfuttatást produkáljon, az egyedüli, amit tud, hogy nehezére esik bárkiben is megbízni a történtek után. Azonban nem csak Odintól tart – a mérges kígyókként machináló főurak miatt is fáj a feje, főleg, mivel ahhoz neki is van bőven elég sütnivalója, hogy tudja, ezek sohasem fogják önszántukból trónra ültetni Odin nevelt fiát.

– Teljes mértékben – jelenti ki Loki, minekutána a nő hosszú percekig néma marad. – Fél tőlem. Tudja a kiszáradt szíve mélyén, hogy sosem fogok letenni a megbuktatásáról. – Sif bólint, de a gondterhelt kifejezés nem tűnik le az arcáról. A következő pillanatban hűvös érintést érez a csuklóján, amire Loki éppúgy kulcsolja rá hosszú ujjait, mint ahogy ő tette az ispotályban, mikor azt mondta neki, van szíve. – Egészen szívhez szóló hallani, hogy aggódsz értem.

Sif vág egy grimaszt.

– Mondod ezt te, aki két órát ücsörögtél az ágyamnál, amíg eszméletlen voltam.

– Ó, csupáncsak nem volt jobb dolgom – szemtelenkedik, aztán előrelátóan visszahúzza a kezét, mielőtt a nő hatalmasat csaphatna rá.

 – Esküszöm, olykor hiányzik az a nyápic kislegény, aki nem „ereszkedett” le olyan szintekre, hogy szócsatába bonyolódjon velem, és inkább nagy peckesen elvonult a dohos könyvei közé – sziszegi. Loki felkuncog, és folytatva a falatozást rögtön vissza is vág.

– Ami azt illeti, nekem nem hiányzik a tűzrőlpattant harctér-virág, aki azt hiszi, a birodalom a becsület és az igazságosság hagymázán alapszik, és amiatt áll még mindig fönt.

Sif legszívesebben valami sértőt válaszolna, de aztán ráhagyja.

– Nekem olykor azért hiányzik.

– Hiányzik, hogy tudatlanságban élj?

– A biztonság hiányzik – leheli szinte már elveszetten, mire Loki arckifejezése némileg megenyhül. Néhány percnyi csönd áll be kettejük közt, amit csak az odalentről felszűrődő zajok zavarnak meg; kurjantások és fémzengés, elárulva, hogy Frey fiai megint egymásnak estek a gyakorlótéren.

– Téged kellett volna választania – szólal meg Loki olyan hangszínnel, amihez nem lehet érzelmi tónust csatolni. Úgy hangzik, mint egy tényleszűrés, egyszerű kijelentés.

Sif furcsállón sandít rá. Hízelkedni próbál? Vagy…

– Thorról beszélsz? – kérdez rá a nyilvánvalóra.

– Róla – vágja rá Loki, vonásai komollyá dermednek, minden játékosság elillan a hangjából. – El kellett volna felejtenie azt a halandót. Amiatt történt az egész. Az ostobasága miatt. – A fogai összekoccannak, mintha fázna, tekintetét a földre szegezi. Sif ugyanazt a megkeseredett dühöt látja rajta, amit ő maga is érzett a halandó nő iránt, amiért az megjelent az életükben, testében a veszedelmes Aetherrel, és veszélybe sodort mindent, ami fontos volt neki.

Soha nem érezte még Lokit ennyire közel önmagához.  

– Most már mindegy. –  A férfi nem válaszol, csak mereven maga elé bámulva felszusszan. – Hé – szól Sif ezúttal hangosabban, és Loki felé nyújtja a tenyerét. – Adj egy magot.

Oldani akarja a feszültséget, valóban, mindkettejük érdekében. A terve beválik: Loki ajkára ismét felszökik kópé mosolya, és fürge ujjaival seperc alatt elővarázsol a számára egy gránátalmamagot. Mintha nem is látná a nő felé nyújtott kezét, egyenesen a szájába akarja adni a pirosló gyümölcsöt, de Sif horkantva elkapja a kezét, és kiszedi ujjbegyei közül a csemegét.

– Kérdeznék valamit – duruzsolja a férfi, Sif szerint kicsit már túlzottan is felélénkülve. – Ki volt a legutóbbi?

– Milyen legutóbbi?

– Akivel kielégítetted az étvágyad.

A pillanatra szinte megfagy a levegő az amúgy tikkasztóan forró helyiségben. Sif egy ilyen kérdést hallva néhány nappal ezelőtt még kiabált és pofonokat osztott volna, most azonban csak elfintorodik, és belebokszol Loki vállába.

– Elképesztő, hogy milyen pofátlan vagy.

Az persze nem éri meglepetésként, hogy Loki tudja, hogy alkalmasint összefekszik katonatársaival és ivócimboráival, de ő ezt sohasem tartotta elítélendő dolognak. Mindegyik férfi tudta, mit akar tőlük, és a szívét egyiküknek sem ajánlotta fel, az mindig Thoré volt, aki azonban rá sem hederített, mint nőre, így, hogy kamaszkora óta létező, és olykor fel-feltámadó vágyait kielégítse, másokhoz kellett fordulnia.

– Pusztán a kíváncsiság hajt – hallja a férfi kedélyes hangját, mire gyanakvón összehúzott szemekkel felé fordul. Valóban nem lát Loki arckifejezésében semmi lenézőt, semmi olyasmit, mint azokén a férfiakén, akik nagy mellénnyel berontanak a bordélyokba, és csupán a tekintetükkel értéktelenné nyilvánítják az előttük felsorakozó nőket, mintha ők történetesen nem oda mentek volna szórakozni egy kicsit. – Ezért sohasem kritizáltalak, még magamban sem – folytatja meglepő nyíltsággal. – Asgard beszűkült látásmódjába nem fér bele, jól tudom, hogy egy nőnemű teremtménynek is lehetnek bizonyos vágyai, de a magamfajta, megvetendő különcök egészen más véleményen vannak.  

Sif végtelenné nyúló másodperceken át csak szótlanul, elnyílt ajkakkal mered rá. Egészen elfelejt bosszúsnak lenni Loki indiszkrét viselkedése miatt, sőt, már egyáltalán nem is érdekli. Amikor aztán lassan megmoccan, és tenyerét az őt hallgatagon figyelő férfi arcára szorítja, egy szívdobbanásra megáll az idő; nincsenek többé jók vagy gonoszok, nincs többé feddhetetlen erkölcs és üres sötétség, csak ő van, Loki, és egy késztetés, aminek minden további nélkül eleget fog tenni.

Olyan közel hajol hozzá, hogy a bőrén érzi a lélegzetét, és az orrlyukaiba szökik az illata, ami a hegyvidéki fenyőerdők virradati leheletére emlékezteti. Ajkai ismerkedőn tapadnak a férfi szilvavirágszínű ajkaira, melyek ösztönösen szétnyílnak, hogy utat engedjenek nyelvének, miközben gránátalma illatú kezét a tarkójára simítja, hogy magához húzza.

Sif Loki koromszínű tincsei közé futtatja ujjait, s közben magabiztosan, közel harcias hévvel csókolja, csókolja a Bajcsinálót és Ezüstnyelvűt, a férfit, akit két ízben mentett meg, a bukott herceget, aki talán az elvakult gyűlölete miatt Odin irányába olyanokban bízik meg, akikben nem szabadna.

Ujjai lesiklanak egészen Loki nyakára, és végigsimít a már elhalványult hegen. Nem kell odanéznie, pontosan tudja, milyen hosszú, hogy mettől meddig tart, és hogy mennyire, de mennyire vérzett.

Minden átmenet nélkül megszakítja a csókot, és villámgyorsan talpra szökken.

– Nicsak, egy nem várt fordulat. – Nem néz Lokira, de mosolyt érez a férfi hangjában.

– Ne álmodozz – szúr oda élesen, de kivételesen cseppet sem a fekete hajú az, aki miatt háborog. – Mindez nem jelent semmit. Csupán kedvem volt hozzá. És tudod, hogy megteszem, ha kedvem van hozzá, az előbb teregetted ki a témát.

Vissza sem nézve a kijárat felé iramodik. Mikor Loki utána kiáltja a kérdést, miszerint hová igyekszik, annyit mond: „Nóatúnba”.

Nem fog meggondolatlan és ostoba döntést hozni, ezt megfogadja magának. Jelenleg azonban egyik oldal felé sem húz igazán, mivel mindkét fél nyugtalanítja és rémülettel tölti el, a főnemesek pártja leginkább azért, mert nem világosak számára a szándékaik, és tudja, hogy akitől akárcsak a legcsekélyebb mértékben is őszinte választ várhat a kérdéseire, az a nóatúni Njörd, akit sohasem foglalkoztatott annyira a származás és a büszkeség, és aki ván gyökerei miatt az Odin-ellenes szövetség leginkább megérthető indokokkal rendelkező tagja. 

A legkézenfekvőbb indítékai  mellett (azaz a királyság és a becsület védelme) még egy másik ok is fűti, ami előrelendíti a lábait, és elhatározottságot pumpál a szívébe. Mégpedig az, hogy ha már kétszer megóvta Loki életét, nem fogja engedni, hogy bármely oldal kioltsa azt.

Mielőtt felpattanna a lovára a fojtogatóan meleg, lószőr- és szalmaszagú istállóban, kutyafuttában végigsimít az alsó ajkán. Gránátalma ízét érzi a szájában. 


folyt. köv. >> (itt)