Lygavarir VII.

BEFEJEZŐ RÉSZ.

Hát, ez a pillanat is elérkezett. Majdnem három év után.

Ti is nehezen hiszitek el, ugye? Hát még én. (És meg kell valljam, voltak némi nehézségeim ezzel a résszel Odin miatt. A Ragnarök jól megtaposott. De lényeg, mi lényeg, ez az Odin más Odin). 

De itt vagyunk, egy hosszú és rögös út végén, ahogy Sif és Loki is.

Kérdés, hogy kinek hogy fog végződni ez az egész.

(Figyelmeztetés: nagyon nem marveles szinten vannak benne ábrázolva a dolgok. Szóval, lesznek nagyon durva pillanataink).

Mindnyájatoknak hálásan köszönöm a támogatást, amit a történet alkotása folyamán kaptam tőletek, akár komment, akár chatfali megjegyzés, akárcsak csendes, de kitartó olvasás keretében. Köszönöm a türelmeteket, a megértéseteket, és hogy annak idején megszavaztátok nekem ezt a párost, hogy tegyek velük egy próbát.

Nem bántam meg, remélem, ti sem.

(Halkan jegyzem csak meg, hogy ebből eredetileg novella lett volna... Ehelyett 183 oldalas kisregény lett.)

A történetet mindenestül szeretném drága barátomnak, zseniális írótársamnak és hűséges olvasómnak, Shadow Wanderernek ajánlani. Köszönöm, sis.

Vers: 

Kosztolányi: Kedves

VII.

„Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
(…)
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.”

Mintha egy kőbánya instabil mennyezete szakadt volna rá, a levegő kiszökik Sif tüdejéből. Elsápadva mered a fölé tornyosuló, veszedelmesen izzó szemű Lokira, ám még mielőtt megszólalhatna, vagy védekezőn maga elé emelhetné a karjait, a férfi irgalmatlan erővel torkon ragadja.

– Milyen szánalmasan kiszámítható vagy – sziszegi az arcába, hangjából ezúttal teljességgel hiányzik az élcelődő könnyedség, az incselkedés téttelensége; szavai élesek és fagyosak, mint a jötün barlangokban alattomosan aláhulló, halálra sebző jégcsapok. A fehér, hosszú ujjak kis híján elroppantják a csontjait, miközben Loki durván a függőfolyosó korlátjának taszítja, a hátába tompa fájdalom mar. Tíz körmét a férfi csuklójába mélyeszti, ahogy minden erejével igyekszik lefejteni a szorongató kezet a torkáról, arca lángokban áll a légszomjtól, a szemei könnybe lábadnak. – Nem is vártam tőled mást. Éppúgy, mint az álf hercegecskénél, nem bírtad ki, hogy ne rohanj, hogy bizonygasd a drágalátos becsületed! – A kegyetlen düh mellett valami más is átszüremlik a hangján, valami sokkal emberibb, valami, ami Sifre még a levegőhiánynál is letaglózóbb hatással bír: az elárultság fölött érzett elnyomhatatlan csalódottság, ami nedves csillogást lop megveszekedetten parázsló tekintetébe. – Olyan ostobának hittél, hogy megbízzak benned? – Egy szemernyit lazít a szorításán, hogy a nő némi levegőhöz jusson, de haragja mit sem csillapul, ajkai, amelyekkel oly szenvedélyesen kényeztette Sifet alig egy fél éjjel ezelőtt, reszketnek feldúltságában.

– Lok… – Zihálva igyekszik lélegzethez jutni, de hiába a Loki által biztosított kicsiny könnyebbség, a tüdeje kis híján millió darabra robban a bordái mögött. – Té… térj észhez! K… káoszba… káoszba és pusztulásba hajszoljuk a világokat, ha hagyjuk, hogy ez történjen – szakad ki belőle, amikor a férfi végre felhagy a fojtogatásával, ugyanakkor továbbra sem ereszti, készen arra, hogy bármelyik percben elölről kezdje. – Egy ekkora birodalmat se te, se más nem tudna különbül kormányozni, és a valkűrökre, még csak egyetértés sincs!

– Ó, téged nem ez érdekel! Csakis a hírneved, hogy mit mondanak rólad egymás közt a közkatonák, meg a földtúrók odakint a mezőkön! Csupán egyvalami foglalkoztat, hogy miként maradhatsz mindenki szemében a Tisztesség Madonnája, miközben azért a hatalomból is csurran-cseppen neked valami, nem igaz? – Sif ösztönösen megpróbálja megrázni a fejét, de a nyakára feszülő ujjak megakadályozzák ebben. – Megérdemelnéd, hogy itt és most végezzek veled.

– Nem hinném, hogy Sif úrhölgy akkor is ily mértékben visszafogná magát. – A Loki háta mögül érkező ismerős, vérfagyasztóan nyugodtan zengő hang mindkettejüket moccanatlanná dermeszti egy pillanatra. – Engedd el, Loki.

A fekete hajú férfi hideg keze úgy válik le róla, akár egy elerőtlenedett, összepöndörödött, őszi falevél. Odin természetesen nincs egyedül: mindkét oldalán egy-egy felfegyverzett einherjar feszít, a kihunyóban levő fáklyák fénye parázsszerű ragyogást kölcsönöz aranyló sisakjaiknak, tekintetük árnyékba borul a fél arcukat elfedő rostélyok mögött. Az uralkodó ugyanabban a formális, előkelő öltözetben áll köztük, mint amiben az ünnepélyen is részt vett, kezeit összekulcsolja a háta mögött. Hiába a kis lélekszámú kíséret, ott, a halódó fényekkel bélelt folyosón, amint testet öltött végítéletként szembenéz a döbbenettől elnémult bukott herceggel és ujjfoltoktól vöröslő torkú Siffel, hatalmasabbnak és fenségesebbnek hat, mint valaha. Önmagában nyújt szilárd bizonyságot arra, hogy a gondolat, hogy ezt a királyt orvul tőrbe csalják, hogy túljárjanak az eszén, merő képtelenség.

Sifnek fogalma sincs, mit érezzen: megkönnyebbülést, vagy mélységes iszonyatot.

– Felség…

Odin egyetlen futó pillantásával elcsendesíti; úgy fúl belé a szó, akár egy feleselő kislányba az őt felelősségre vonó apja előtt.

– Lefogni. – A két einherjar habozás nélkül megindul Loki felé, akinek azonban nincs hová menekülnie. Hátrapillantva mindössze a belső udvar felé vezető mélység látványa fogadja, s mire más eshetőség is az eszébe villanhatna, az egyik markos férfi már a földre is löki, és hátracsavarja a karjait. – A nőt hagyjátok – teszi hozzá Odin, amikor a másik, éjfekete szakállú férfi Sif felé nyúl.

– Vedd le rólam a mocskos kezed! – acsarog Loki, miközben a nagydarab einherjar összebilincseli a kezeit a háta mögött. Amikor megkísérel talpra állni, a férfi gondolkodás nélkül a gyomrába öklöz páncélkesztyűs kezével.

Sif legszívesebben rákiáltana, hogy ne tegye. Nem akarja összegörnyedve, fájdalomtól kidülledő szemekkel látni Lokit, Thor öccsét, azt, akinek a karjában szusszanásnyi békére lelt a trónterembeli ünnepség során, mégsem szól semmit. Egyszerűen nincs bátorsága hozzá Odin vizslató pillantásának súlya alatt, ami ezúttal kétségbevonhatatlanul valódi.

– Ezért… ezért még szenvedni fogsz, te mosdatlan disznó – krákogja Loki a padlón térdepelve. Az einherjar ezt hallva újabb sújtásra emeli öklét, de a király félreinti.

– Elég ebből a komédiából – szól komor, mégis enyhe diadalmasságot sugalló hangon. – Az egészből. Mi tagadás, ügyes tervet főztél ki a nagy hatalmú barátaiddal, Loki… Nem is vártam mást tőled. Egyetlen percig sem. – Fél tucat kimért lépéssel behozza a köztük levő távolságot, állva a fekete hajú férfi tekintetét. – Az imént azt kérdezted Sif úrhölgytől, hogy oly ostobának hitt-e, hogy megbízz benne. És mondd, te oly ostobának hittél engem, hogy hagyom magam megvezetni néhány valaha élt ősük vérétől megrészegült, de amúgy semmirekellő, pöffeszkedő nemes, és egy kivagyi fiú által, aki sohasem tudta, hol a helye?

– Mégis ki árult el? – szegezi neki a kérdést Loki, a szavakat hószín fogai közt átszűrve.

– Senki sem árult el. Ez azt feltételezné, hogy rászorultam valaki jóindulatára, hogy féleszű módjára nem sejtettem semmit, amíg valaki a soraitokból meg nem szánt azzal, hogy felvilágosít. Nem, Loki, mindezt csakis a saját elvakultságodnak köszönheted. Elkövettél egy igen súlyos hibát. – A feltámadó éjszakai szél az idős, kor-viselte arcba sodorja a király egyik ezüstszín hajtincsét, ezzel félig elfedve még ép, metsző fénnyel tündöklő szemét. – Nem arra az emberre figyeltél, akire kellett volna.

Szavait megerősítvén újabb három alak bukkan fel a folyosó végén; Sif szinte felsikkant elképedésében, amikor megpillantja az összevert arcú, csúszva-botladozva közeledő Fandralt, akit egy brutális küllemű, sebhelyes arcú harcos vonszol maga után a nyakánál fogva, mellettük pedig nem más gyalogol jellegzetes, sasszárnyakkal díszített sisakjában, egy kipróbált katonaember ruganyos, sietős lépteivel, mint a tiszteletreméltó Sadrik fővezér.

– Felség – hajtja meg magát Sadrik a király előtt, majd félreáll, hogy társa Odin csizmái elé vethesse a fájdalomtól szűkölő Fandralt. – Ennek a dolga lett volna beengedni az urak seregeit. Amint kiadod a parancsot, királyom, őrizetbe vesszük a többi résztvevőt is.

A nő kénytelen fél kézzel megkapaszkodni a mellvédben, másként bizonyára összecsuklanának alatta a lábai. Odin végig tudta mi készül. Akár jóval korábban is letartóztathatta volna őket, már akkor is, amikor az ispotályban megtárgyalták a terv részleteit…

De mégsem tette. Arra várt vajon, hogy ő… A gondolattól émelyegni kezd, mintha az einherjar vasba burkolt ökle őt is eltalálta volna. Sokkoltan térdel le a vérző Fandral mellé, ám amikor megérinti a feldagadt, maszatos arcot, a szőke férfit fogva tartó harcos egy hangos mordulással hátrautasítja.

– Senki nem érintheti az árulót!

– Mi legyen, felség? – kérdezi a fővezér. – Küldessek a nagyurakért és a javasasszonyért?

– Legyen úgy. Örvendetes módon mind eljöttek ma, hogy igyanak az egészségemre – mondja a király, de közben egy pillanatra sem fordul el Lokitól, aki úgy bámul Sadrikra, mintha pofon ütötték volna. Képtelen elhinni, hogy valaki képes volt becsapni, vonja le a következtését Sif. Talán ha nem akarta volna oly megszállottan Odin vesztét… – Egyúttal Fandralt és Laufeyt fiát is zárjátok hét lakat alá, amíg el nem kezdődnek a tárgyalások. – Immáron mosolytalan arccal figyeli, ahogy az őrök talpra rántják Lokit és a félig öntudatlan Fandralt, és kérlelhetetlenül a megindulnak velük a lépcsők felé, hogy aztán a pincéből nyíló börtönsorra kísérjék őket, és berekesszék őket egy nyirkos, patkányoktól hemzsegő zárkába, oda, ahová a király, vagy annak családjának életére törők kerülnek. Őket még az aranyfény-falú börtöncellák látszólagos tisztasága sem illeti meg.

– Tévedtem veled kapcsolatban – veti oda Loki a fővezérnek, az arcára költöző mosoly egyszerre hisztérikus és gyűlölettel teli. – Azt hittem, több a büszkeség benned annál, hogy a mocskot takarítsd egy sehonnai király után.

– Megfizeti. És ezek után még inkább meg fogja. – A következő pillanatban eltűnnek a folyosókanyarban, és Sifből ekkor menthetetlenül feltör egy nyögésszerű sóhaj, mintha még mindig levegőért küzdene a torkára fonódó ujjak ellen.

Tudja, hogy vége, hogy Loki, Grid, Njörd, Bragi, Frey és Týr sorsa megpecsételődött. És Fandral…

– Állj fel, Sif úrhölgy. – Odin hangja épp csak egy árnyalatnyival barátságosabb, mint eddig, világossá téve Sif előtt, hogy tudja, hogy elbizonytalanodott az iránta való hűségében, nagyon jól tudja, és ez nem is fog feledésbe merülni soha. – Sápadt vagy, mint egy kísértet – állapítja meg, amikor a nő nagy nehezen álló helyzetbe küzdi magát, képtelenül arra, hogy levegye a szemét Fandral véréről, ami lassanként rászárad a padló díszes kövezetére. – Már nincs miért szoronganod. Bizonyítottad, hogy méltó vagy atyád nevéhez.

– Köszönöm. – Úgy szobroz az uralkodóval szemben, mintha nyers fából faragták volna ki, továbbra is a földet nézve, mintha attól rettegne, hogy Odin egyetlen, sokat látott égszemébe nézve menten kővé változna. 

– Rajtad tartottam a szemem attól a perctől kezdve, hogy elutaztál Vanaheimbe, nem sokkal egy Lokival való beszélgetésed után. – A besúgó Sadrik, persze… Ő kísérte el Lokit az ítélethirdetésre, látta, hogy együtt voltunk, gondolja Sif, a szájában keserű íz terjed szét, bár nem világos számára, pontosan miért, hisz valójában egy oldalon állnak a fővezérrel… most már ténylegesen. – Természetesen az utazás nem tiltott dolog, és Vanaheimben él a barátotok, Hogun is… De a körülmények igencsak gyanúsak voltak.

– Sajnálom, ha csalódást okoztam.

– Nem tetted. – Odin két ujjával jelez, hogy kövesse, ő pedig szó nélkül engedelmeskedik, bár tagjait változatlanul merevnek és élettelennek érzi. Egyenesen Odin lakosztályába vonulnak, ahol sem a parázstartók, sem a gyertyák nem világolnak, egyértelművé téve, hogy a király aznap este még csak meg sem fordult itt. Két tüsténkedő szolga lélekszakadva lángra lobbantja a parázstartókban felhalmozott szenet, és elhúzzák a meleg hónapokra felaggatott, habpuha függönyöket, melynek hála a hatalmas szoba másodperceken belül megtelik az alvó város és a szeszélyes nyári esték édeskés illatával. – Egy olyan machinátor vetette ki rád a hálóját, akinél tehetségesebbet nem sokat ismerek, márpedig nem eggyel hozott már össze a sors uralkodásom során. Cseppet sem lep meg, hogy sikerült megingatnia, még annak ellenére is, hogy felhívtam a figyelmed a módszereire. – A közvetett szemrehányás úgy esik a kényes, medveprém szőnyegen topogó Sifnek, mint egy jól irányzott, nem halálos, mégis fájdalmas szúrás. Odin az asztalához lépve megragadja az ott várakozó kancsó fülét, és ráérősen kitölt egy-egy pohárral mindkettejük számára az erős szilvaborból. – Tessék, vedd el, és ülj le oda – mutat rá egy magas támlájú székre, amely díszesen faragott, kecskelábú asztalával szemben áll.

Sif esetlenül leereszkedik a felkínált ülőhelyre, de közben változatlanul nem pillant az uralkodóra, helyette a súlyos, aranyrojtokkal díszített függönyre mered, ami elfedi a rálátást a király hálórészére, a legszentebb területre ebben a gigantikus épületben. Mellette két terebélyes karosszék áll egy kisebb, kétségkívül nem tárgyalásra, hanem privát szórakozásra való asztal két oldalán; Sif szíve, ha lehet, még jobban elnehezül, amikor megpillantja a néhai királyné egyik különösen szép, kökénykék pelerinjét az egyik ülőalkalmatosság háttámlájára terítve, amit Odin úgy tűnik, azóta sem engedett elvitetni onnan, mintha Frigga bármelyik percben beléphetne a kétszárnyú ajtón, hogy maga kérje vissza.

– Ámde végül helyesen döntöttél – folytatja a király, helyet foglalva a maga párnázott székén, háttal a fedetlen ablakoknak. – És éppen ma este jutottál erre a jó döntésre, amikorra már-már biztosra vettem, hogy nincs visszaút számodra. Éppen ma este – ismétli el ugyanazt, aprót kortyolva a borából –, amikor minden a helyére került, és elhárult minden akadály az elől, hogy elfogassam Njördöt és a többi élősködőt.

A nő kezéből majdhogynem kifordul a pohár ezekre a szavakra, szemben azzal, hogy az égvilágon semmi újszerű sincs bennük. Mégis, csak most érti meg igazán, hogy mi következik… hogy Njördöt, azt a kedves mosolyú uraságot, aki úgy ölelte viselős asszonyát, mintha a saját létének fényét fogná roppant mellkasához, nyilvánosan meg fogják hurcolni, és ki tudja miféle módon megölni. Akárcsak Gridet, az asszonyt, aki nem akart mást, mint jólétet azoknak is, akiket nem áldott meg a sors azzal a kiváltsággal, hogy áznak szülessenek…

– Korábban is megtehetted volna, felség – motyogja rekedten, tudva, hogy zaklatottsága tökéletesen evidens, minden igyekezete ellenére. – Hiszen a fővezér…

– Sadrik lassan és óvatosan férkőzött be az összeesküvők köreibe – szakítja félbe Odin. – És pusztán az, amit tőlük hallott, illetve, amit én önmagamtól is gyanítottam, nem lett volna elég egy perhez. Rágalomnak tekinthető. Megtámadható. Szóbeszédet kelt. Nem, Sif úrhölgy, meg kellett várnom, hogy Sadrik elég közel kerülhessen a tűzhöz ahhoz, hogy megszerezhessen néhány darabot a levelezéseikből. Örömteli módon akadt egy készséges gyógyászleány is, aki hajlandó tanúsítani, hogy a nagyasszonyuk ilyesfajta célokra használta azt a nagy múltú helyet… De ez időbe telt, különösen úgy, hogy Heimdall következetesen tagadta, hogy bármi is történne. – Amikor Sif egy óvatlan másodpercben feltekint, elkerülhetetlenül szembetalálja magát az ősz király átható pillantásával. Szabad kezét önkéntelenül is kissé megduzzadt nyakára simítja, mintha attól félne, Odin is megpróbálja torkon ragadni. – Úgy sejtem, meglepett Sadrik lépése.

– Én… én csupán másnak képzeltem.

– Katonának képzelted – helyesbít Odin. – Olyasvalakinek, akinek a politika lápja taszító és kerülendő környék.

– Így van.

– Talán így volt ekkor. De hatalom került a kezébe. És a még nagyobb hatalom ígérete. Nem álltatom magam vele kapcsolatban, ha esetleg ilyesmi merülne fel benned. A haszonvágy tartja mellettem. – Sif nem felejtette el, milyen furcsán viselkedett vele a fővezér akkor, amikor látszólagos pálfordulása előtt a király parancsait teljesítve szóba elegyedett vele, vagy akár Lokival. Mindig is érzékelte rajta azt, hogy többet tud annál, mint amennyit elárul, és mellette körüllengte valamiféle hezitálás aurája, amit az ispotálybeli megbeszéléskor az átállás mérlegelésének titulált, és ami most is ugyanoly elképzelhetőnek hat. – Biztosan átgondolta azt is, milyen előnyökkel járna számára, ha ténylegesen Loki ügyét támogatná. De semmilyennel sem járna. Az apja egy ács. Abban a világban, amit Týr, Bragi vagy Frey építene, akiknek a legnagyobb az étvágya a trónra, és Lokival szemben esélyük is lenne rá, neki nem lehetne tekintélye.

– Úgy tűnik, ezt a játékot pusztán én nem tudom megfelelően játszani – csuklik fel Sif.

Odin halk koppanással az asztalra helyezi boroskupáját, majd egyszeriben pennát és papírt ragad.

– Nem is lesz szükséged erre a készségre, Sif úrhölgy – jelenti ki fel sem nézve a betűvetésből. Netán a halálos ítéletemet fogalmazza? A gondolattól eleve is bizonytalan ujjai megadják magukat, kupája szontyolodottan koppan a királyi lakrész padlóján. – A személyes őrségem tiszteletbéli tagja leszel ettől az éjtől fogva. Ez, mint azt bizonyára tudod, rendkívül nagy megtiszteltetés, és nő még soha nem gyarapította a királyi őrség sorait az ország történelmében. – Sif nem hisz a fülének, s még ha hinne is, nem állna módjában érdemben reagálni. Még csak a száját tátani sem. Amit hall, a legszebb álmainak megvalósulása lehetne, ha éppen… ha éppen nem… – Mindemellett további két zászlóalj irányítását bízom rád, így lényegében a második ember leszel a fővezér után a hadsereg vezetőségében. Az udvarban viszont messzemenően nagyobb jelentőséged lesz nála. – Félreteszi a pennát, és könnyű, finom port hint a friss tintával írt szövegre, hogy az ne kenődjön el. – Amikor holnap bejelentem Asgard népének, mi mindenre derült fény ma, azt fogom mondani, hogy bár mindvégig tudomásom volt az ellenem folyó szervezkedésről, te voltál az, aki végérvényesen leleplezted az összeesküvést.

– De hisz ez… felség, ha te nem jössz, talán el sem jutok…

– Lényegtelen. – Odin elegánsan összecsavarja a tekercset, és odanyújtja a nőnek, ezzel magát a beszélgetést is lezárva. Sif nyomorultabbul érzi magát, amikor a markába veszi a kinevezését, mint valaha. – Tudniuk kell, kinek köszönhetik mindezt.  

☼

Már akkor, amikor Odin közölte vele, milyen szárnyaló jövőt szán neki az udvarban, sejtette, hogy mindebben feleannyi jóindulat sem rejlik, mint amennyit az ember első hallásra gondolna.

Még csak eszébe sem jut örülni új, pompázatos lakosztályának, harci öltözetének, amit maga a királyi kovács készített, a mély meghajlásoknak, hódolatos megszólításoknak, amelyekkel a szolgálók, udvari intézők, mi több, Odin kegyeltjei is illetik. Képtelenek bármit is jelenteni, hagymázas álomképnek tűnnek csupán, amelyeket a véres aljú hajnal sebtében tovaűz. Már ha egyáltalán képes lesz még valaha is aludni…

Szinte lehetetlennek tűnik mostanság, amikor a világa széthullóban, ráadásul nem is olyan módon, mint ahogy attól tartott. Nem belháború és a koronáért zajló sakálviadal zilálja szét Sif körül azt az Asgardot, azt a csodás életet, amelyben igazán hős lehetett, plátói szerelme és hercege, Thor oldalán. Az, ami acélkarmokkal tépázza a lelkét, az önbecsülését, a biztonságérzetét, nem más, mint a gyűlölet, ami a Főtéren összegyűlt arcok némelyikén feltűnik, amikor Odin beszámol a botrányos összeesküvésről, Sif „hősies, szilárd helytállásáról”, a bűnösök kilétéről és a várható megtorlásról; a nagyurak kíséretének tagjaién, a könnyen észrevehető, kék ruhás gyógyászokén, akiknek Grid anyjuk helyett anyjuk, a városiakén, akiket, vagy akár gyermekeiket az asszony hozott vissza a halálból. A gyűlölet, ami Sadrik vonásaiba ivódik, akit Odin Sif háta mögé utasított a nagy jelentőségű eseményen, és érdemeit még csak feleannyi ideig sem ecsetelte, mint a nőét, ezzel gondoskodva arról, hogy a fővezér a legfőbb riválisának tekintse őt. 

Sif, aki nem felejtette el teljesen Loki leckéit az aljas praktikákról, gyorsan megérti, miért cselekszik így a király. Hogy miért ragaszkodik ahhoz, hogy az árulók bebörtönzésétől kezdve mindig az oldalán legyen, és ezt mindenki lássa, és hogy miért bánik ugyanakkor Sadrikkal ily módon: ez az ő rendkívül kifinomult bosszúja. Meginogtatok az irántam való hűségetekben, belekóstoltatok az udvari játszmák keserű mézébe – hát íme, etessétek most azt a ragacsos mérget egymással, én legkiválóbb alattvalóim. Gyűlöljétek egymást kedvetekre.

Sif ugyanakkor önmagát gyűlöli a legjobban, és nem titok előtte, hogy Odin ezt sem kívánja megkönnyíteni számára, mi több. Ott kell állnia, és némán, kifejezéstelen arccal néznie, ahogy egyesével a trón elé citálják a börtönben alig néhány nap alatt teljesen lesoványodott, reszkető Bragit, Freyt, aki kétségbeesésében egy mondatot is alig képes végigmondani a védelmében, miközben a vád sziklaszilárd. Heimdallt, akinek a tárgyalása mindössze néhány percig tart, és végül a szolgálataiból való felmentéssel zárul, Gridet, aki csendesen hallgatja végig a vádpontokat, a félelem legkisebb jele nélkül, pillantását egy távoli, mások számára láthatatlan pontra függesztve, és a konok Týrt, aki ordítva hordja el a királyt és udvartartását a legalávalóbb mocskoknak, mígnem az einherjarok erőszakkal eltávolítják a teremből, de előtte még kövéret köp Sif lába elé, aki halálsápadtan ácsorog a trónhoz vezető lépcsők előtt.

– Átokverte lotyó! – üvölti a korábban oly méltóságteljes nagyúr, napcserezte arca eltorzul a vadállati dühtől. Hiányzó keze miatt balját a nyakához bilincselték. – Hogy nem sül ki a szemed?! Bizalmat helyeztünk beléd, lehetőséget láttunk benned, te… – A mögötte és az őt citáló katonák mögött becsapódó ajtó félbevágja mondandóját.

Azt a három embert, akinek a sorsát a leginkább a szívén viseli, még be sem hozták, de már sikítani volna kedve. Hiába sikerül megreguláznia az arcizmait, amikor felnéz a trónján ülő, teljes díszbe öltözött uralkodóra, remegő tekintete mindent elárul. Odin arckifejezése azonban változatlan; enyhe elégedettség és vasszigor. Semmi több. 

A király szántszándékkal a maga legnagyobb támogatójának állított be egy végtelenül megosztott királyságban.

Értelemszerű hát, hogy az ország fele most gyűlöl engem. 

A következő, akit láncra verve a helyiségbe vezetnek, Njörd, a tengervidék ura. Származásához illően keskeny vonalú szemei alatt sötét árnyékok húzódnak, hímzett alsóinge, amelyben kirángatták az ágyból letartóztatásának éjjelén, piszoktól és verejtéktől súlyosan tapad a bőrére. Dús, kékre festett hajának tincsei gubancosan omlanak széles vállaira.  Épp csak egy futó pillantást vet Sifre; nem borul a lábaihoz könyörögni, mint ahogy a félelemtől az eszét vesztett Bragi tette, nem kéri, hogy vegye a védelmébe, mint Frey, és nem is kezdi szidalmazni. 

– Minden bizonnyal tudod, miért kellett ma megjelenned itt – szólítja meg Odin Njördöt.

– Tudom – feleli a férfi visszafogott, komoly hangon. Az Odin kegyeltjeit magába foglaló bírói testület, akik a királyi szék mellett felállított ideiglenes ülőhelyeken trónolnak, ezt hallva fennhangon sérelmezik, hogy a Njörd nem tette hozzá a mondandójához, hogy „felség”.

– Vérlázító arcátlanság! – véli az egyik, Odinnal nagyjából egyidős férfiú. – Rendkívül súlyos vádakkal állsz most bíráid előtt, Njörd nagyúr! Illenék nem megfeledkezned a kötelező tiszteletről!

– Bocsánatotokat kérem. – Njörd egyetlen rezdülése sem árulkodik felindultságról vagy sértődöttségről. A férfi, aki oly heves elszántsággal beszélt Sifnek a népe felszabadításáról, most lehajtott fejjel, megalázkodva áll a király előtt, akit nem tudott legyőzni, és a nő számára egy percig sem kérdés, miért marad el most a hazafias szónoklat, hogy miért húzza össze magát szánalmasan kicsire ez a megtermett ember: mert látni akarja születendő gyermekét, a karjában akarja tartani, el akarja kényeztetni, akárcsak cukorillatú, imádott nejét, meg akarja tanítani a halászatra Nóatún azúrvizein, látni akarja felnőni.

Sif szíve szerint belesikoltaná a feszültségtől izzó levegőbe, hogy: „Mondd! Mondj el mindent, amit gondolsz, ne add meg nekik ezt az örömöt!” Ezt akarja tenni, mert a rabon kívül a teremben csaknem mindenki tudja, hogy a sorsáról már döntöttek, ahogy a szegény, elcsúfított arcú Fandraléról is.

Odin nem engedte meg, hogy meglátogassa, ahogy Lokit sem. Őt főleg nem. Természetesen nem nyílt módon; egyetlen oldalpillantásával emlékeztetni tudta Sifet arra, hogy nem árt, ha odafigyel arra, mit tesz, ha minden lépését kétszer is meggondolja, ahogy elkövetkező életében mostantól örökké.

– Jaj, ne – suttogja a nő barátja megszáradt vértől foltos fülébe, miközben a válla alá nyúlva támaszt igyekszik biztosítani neki, hogy legalább talpon tudja tartani. – Fandral, én…

– Ne, Sif – leheli a szőke férfi elhalón, mielőtt még a király, vagy akármely tanácsnoka ráförmedhetne a harcosnőre, hogy térjen vissza a helyére. Fandral nagy nehezen kiegyenesíti rogyadozó térdeit, amelyeken a több napos kúszástól-mászástól teljesen elrongyolódott agyagbarna nadrágja, és összehúzza magán feltépett, sötétzöld zekéjét. – Azt reméltem, lehet másként, de…

– Csendet! A vádlottnak felelnie kell a vádpontokra.

Sif sohasem tudja meg, miként fejezte volna be barátja a mondatot.

☼

Az ítéletet már másnap végrehajtják rajtuk, mindenfajta habozás nélkül. Grid kivételével mindnyájukat kötél általi halálra ítélte Odin ítélőszéke, nyilvánosan és egyszerre, a Főtéren sebtében felállított bitón. Sif egész este a palotához vezető lépcső egyik felhevült fokán ült, meredt tekintettel figyelve, ahogy az ácsok (ki tudja, az egyik talán Sadrik apja volt?) felhúzták a bitófát a tér közepén, obszcén ellenpontot szolgáltatva a tér keleti felében emelkedő ispotálynak. Az egyik helyre élni, a másikra meghalni járnak az emberek…

Még vacsorázni sem ment fel a palotába – úgy érezte, képes lenne itt leélni akár az egész életét. Hűs fuvallat sodort végig a téren, felkavarva a járókelők által elszórt szemétdarabokat és az ácsok hagyta faforgácsot, és hideg, esős időt ígérve az elkövetkező napokra. Sif kibontva hagyott hajában groteszk virágszirmokként ültek meg a vesztőhely darabkái, ahol másnap a legjobb barátja halálát kell majd végignéznie, rezzenéstelen arccal, ahogy azt elvárják tőle, méghozzá azért, mert ő belerángatta ebbe. Persze megpróbált Odin lelkére beszélni, rögtön az elképedt, feldúlt, és éppen emiatt komolyan vehetetlenül viselkedő Volstagg után… óvatoskodva, olyan körülményesen, ahogy csak tőle telt… „Ő csak a lehető legjobb döntést akarta meghozni… Akár a helyemben is lehetne, felség…”

De nem volt, Odin pedig süket maradt a kérlelésére.

A kivégzés napján majdhogynem ugyanott áll, csak néhány fokkal feljebb, közvetlen a király és kegyeltjei számára kihelyezett, a nap ellen árnyékot szolgáltató sátor alatt. Csak áll, ahogy az elmúlt napokban tette, szótlanul, fényesre súrolt vértezetben, sötét haja lófarokba fogva, fegyvere a hátán hever keresztben, vérvörös fém-és bőrhüvelyében; úgy fest, mintha valóban az volna, aki, a király feltétlen híve, aki zord szívvel nézi végig az árulók szükségszerű pusztulását, pedig valójában sikoltani akar, sírni, átkozódni. Kiüvölteni a torkából a gombócot, ami a hangszálai helyére nő, amikor libasorban előterelik a rosszabbnál rosszabb állapotban levő, alsóingre vetkőztetett elítélteket: a példátlanul zilált külsejű Freyt, akinek döbbent arckifejezése elárulja, hogy még mindig nem fogta fel, mi vár rá, Týrt, aki emelt fővel néz végig a térre bezsúfolódott, fröcsögő embertömegen, a lassan, de engedelmesen lépkedő Njördöt, a hangtalanul könnyező, leszegett fejű Fandralt, és leghátul a láthatóan magán kívül levő Bragit, aki a bitót látva megtorpan, háta felvigyázói páncéljának vágódik, gyöngydíszeitől megfosztott, olajosan fénylő bajsza alatt kétségbeesett kiáltásra nyílnak ajkai.

– Nem, nem, nem! – Egy bomlott elme hevével próbál kitörni fogvatartói közül, de azok játszi könnyedséggel grabancon ragadják, és a többiek után hurcolják. – Nem, engedjetek! Nekem… nekem… nekem még be kell fejeznem… már majdnem elk… már majdnem elkészült a verseskötetem… Nádirigó lett volna a címe… ne, könyörgöm, könyörgöm, kegyelem!

– Lógjon csak! – ordít fel egy részeg hang a szilaj tömegből.

– Halál mindre!

– Árulók! – károgja egy szalmakalapos férfi, aki totyogó korú gyerekét a nyakában tartva szemléli a kivégzést.

A gyűlölködők rohadt gyümölccsel kezdik sorozni a rabokat. Minden találat harsány tetszést vált ki a tömegből és a vesztőhely körül sorfalat álló einherjarokból, olykor még Sadrik, aki Sif alatt egy lépcsőfokkal kapott helyet is el-elenged egy mosolyt. A harcosnő szemei elhomályosodnak a könnyektől, amikor Njördöt arcon találja egy barnára rothadt körte, s emiatt kibillen egyensúlyából a jellegtelen deszkákból ácsolt lépcsőkön. Rabtársai tartják talpon, melynek hála a tömeg őket veszi célba: Fandral mellkasán és Týr hátán záptojások és levedző almák tucatjai robbannak szét. Frey délceg fiai megvadulva kiabálják atyjuk nevét, egyikük meg is próbál átjutni az őrségen, ám végül egy csizmás láb a földre teríti.

– NE! – sikoltja egy hang a tömegből, egy Sif számára szívszorítóan ismerős hang. Skaði úrnő néhány kékre festett hajú nóatúni katona gyűrűjében igyekszik odaverekedni magát a bitót körülvevő einherjarok alkotta védvonalhoz, orcái vörösre gyúltak az erősködéstől, bőre nedves patakzó könnyeitől és az orrából ömlő váladéktól. – NE, KEDVESEM! KEGYELEM! KEGYELMEZZETEK NEKI!

Njörd a fejét kapkodva keresi feleségét a tömegben, miközben a foglárok a neki fenntartott hurok alá vezetik, és a nyaka köré vonják a száraz kenderkötelet. Mikor megpillantja asszonyát, arca ellágyul egy pillanatra, s eddigi nyugodt mázát levetkezve szabad folyást enged könnyeinek. Eközben a többieket is mind a kötél halálos ölelésébe fogják, és a csuklyába bújt hóhér elhelyezkedik a posztján.

Hármójuknak szerencséje van: Fandral, Týr és Njörd nyaka azonnal eltörik, amikor a lábaik alatt felnyílnak a csapóajtók, Freynek és Braginak azonban hosszú perceken át kell vergődniük a kötélen, míg az lassan meg nem fojtja őket. A tömeg ezt síri csöndben nézi végig, mintha egyik percről a másikra elfelejtkeztek volna a szitokszavakról. Az égen ragyogó napot ez idő alatt hatalmas, északról érkezett fellegek vonják durva szövésű fátyluk mögé, s megélénkül a szél, mintegy kísérőtársukként: végigsöpör a téren, felborzolja az emberek haját, rászárítja a keservesen zokogó Skaði úrnő arcára a könnyeket, és lesodorja a napfény ellen felvett kalapokat, mintha ellensége létének utolsó emlékeztetőit is el óhajtaná törölni. Ereje nőttön-nő, ahogy telnek a percek és fuldokolnak a halálraítéltek, mintha dühös volna, és Sif egy iszonytató pillanatig úgy érzi, ez Thor haragja, az ő elvesztett szerelmének bősz indulata és fájdalma, amiért képesek voltak ezt tenni Fandrallal, a drága, hűséges Fandrallal…

Mégsem sír fel. Nem teheti, még nem.

A szélfúvás hamarosan olyan erejűvé válik, hogy az Odin és kísérete számára felállított sátor komoly veszélybe kerül, ám az ezzel járó zajon kívül továbbra sem hallatszik egy pisszenés sem, egészen addig, amíg a lépcsősor aljában fel nem csendül egy hang: nem szól, de nem is jajveszékel, bánatos énekét ugyanakkor áthatja a gyász, s mégis, valamiféle éteri fensőség. Szinte mindenki egyszerre pillant a katonákkal körülvett, jelentéktelennek tűnő alak felé, s ebben a percben rögvest feltámad a zúgolódás. Grid mezítláb áll a mocskos, szemetes földön, füstszürke haja kócosan keretezi az arcát, kezeit hátrakötötték. Egyetlen öltözéke egy vászontunika, mely mögül átsejlenek megereszkedett keblei, a megkurtított ruhaujjak közszemlére teszik sovány, véreres karjait. Az ő büntetése még csak most következik, bár Sif tudja, hogy jóval enyhébb lesz, mint a nagyuraké és Fandralé, nem más okból, minthogy Odin tisztában van vele, hogy a város egyik legtiszteltebb asszonyának megölése olyan port kavarna, ami akár meg is fullaszthatja őket. Nem: rá csupán megalázás vár.

Sadrik biccent az asszony körül strázsáló katonáknak, mire az egyik egyszerűen megragadja Gridet, és felülteti egy előre odakészített, félfülű szamárra. A gyógyászasszony a nyeregben folytatja siratóénekét, a hátát kiegyenesítve, megkérdőjelezhetetlen, mégis szelíd méltósággal. Amikor elkezdik átvezetni a tömegen, az csak elvétve szór rá szidalmakat, azt sem túl nagy kedvvel. A dolog nem úgy megy, ahogy Odin és kabinetje várta.

Sifnek nincs ereje belegondolni, hogy ennek örülnie kellene-e, vagy sem.

S akkor hirtelen egy tojás csapódik a lépcsőnek, közvetlenül a lába alatt.

☼

Még sikerül két lábon eljutnia az Emlékek Kertjéig, azon belül a Thornak állított szoborig, ott azonban térdei megadják magukat, és kiszáradt homokvárként omlik össze. Sikoltásba fajuló zokogás tör fel belőle, ujjaival a hajába tép, szétbontva harciasan megkötött copfját.

– Ez nem igaz… nem igaz… Nem, nem! NEM! – A téren alig fogta fel, mi történik, mintha az agya meg akarta volna kímélni valamitől, most viszont hatszoros erővel ront rá a fájdalom és az elviselhetetlen, irgalmat nem ismerő, a bordáit egyesével kiszaggató bűntudat, mintha csak igaz lenne, amit Odin elhitetett a néppel, hogy nélküle mindez nem történhetett volna meg…

Ó, Thor, bár ne történt volna meg!

A sírástól rángva átöleli a moccanatlan márványszobor lábait, arcát a részvétlen, hideg kőhöz szorítja. Egyszerűen képtelen befogadni, feldolgozni az igazságot, szembenézni az önmagából kifordult valósággal, ahol egy összeesküvő lehet jó ember, a jog szerinti király pedig…

… megölte Fandralt…

Sif már-már úgy érzi, elveszti a józan eszét. Hogy beleőrül a helyes út felismerésébe, a helytállásba, a megfelelésbe, ami lehetetlennek tűnik.

– Én csak becsületes akartam maradni. És megbecsült… – szepeg, ámde amikor könnymázas arccal felpillant, olybá tűnik, mintha még Thor márványmása is vádlón meredne rá.

Önmaga kísérteteként bandukol ki az árnyas kertrészből, bőrét a vért alatt libabőr pettyezi a csípőssé hűlt széltől. Az ég a feje fölött szürkévé fonnyadt eredeti kékségéből, a lugasok üresek, mintha nem is olyan rég nem lett volna itt vidám mulatság, az enciánbokrok bájos virágai összezsugorodva rázkódnak, mintha el akarnának menekülni valami elől. A nő emlékszik, miként sétáltak ott Lokival, nevetséges módon kart karba öltve… ott mondta neki a férfi először azt, hogy sokat ér, hogy sokkal több rejlik benne, mint amit önmagáról el mer képzelni…

Most azonban Loki nincs ott. Börtönben senyved azóta is. Odin nem olyan véget szán neki, mint a nemeseknek, akiket megalázó módon disznótolvajokként akasztatott fel, nem, Loki kivégzése csakis őróla fog szólni. Ő természetesen még csak tárgyalást sem kap, hisz vele kapcsolatban senkinek sem kell elszámolni: nincs senkije, semmije, és már hercegi joga sem. Egy fekete bárány csupán, aki hálátlan módon a gazdája ellen fordult még úgy is, hogy az megkímélte a mészáros késétől.   

Mintha csak kínozná magát, tesz egy kitérőt a szökőkút felé, ahol Loki odaadta neki Vilmeiði könyvét, hogy olvassa ki belőle az igazságot Vanaheimről, amit Odin oly ügyesen tart hét pecsét alatt, ahogy leggyűlöltebb foglyát hét lakat alatt… A kút káváján azonban most nem ül senki. És neki sincs itt semmi keresnivalója.

Napok óta érik benne az elhatározás, hogy fütyülve a király kimondatlan tiltására meglátogatja Lokit a cellájában, de végleg akkor szilárdul meg ez a terve, amikor a Fürdőhelyiségbe lépve csupaszra vetkőzik, hogy lemossa magáról a könnyeit és az Emlékek kertjében ráragadt sarat. A helyiség üres – ha valakinek szándékában állt is volna tisztálkodni ott és akkor, hamar elállt ettől, hisz a királyi őrség egyetlen, lenyűgöző módon nőnemű tagjának senki sem akar kellemetlenséget okozni. A kőmedencében forrón gőzölög a víz, a mennyezetet tartó oszlopokon izzadtságcseppekként csorog végig a lecsapódott pára. Lassan merül el a fürdővízben, egészen nyakig, ám ez most semmiféle megkönnyebbüléssel nem jár, görcsben álló izmaira nem jelent gyógyírt a testét körbeölelő lágy forróság – hisz a bűntudatát nem tudja úgy lemosni róla, mint a föld porát…  

Széttárja a karjait, és hanyatt dőlve alábukik, egészen a medence legaljáig süllyed, mígnem csak az üresség marad, és a füleit betöltő, zsongó, meleg csönd. Egészen addig marad odalent, a saját hajának fekete felhőjében lebegve, amíg a merénylő ejtette, kicsiny seb teljesen fel nem ázik a szemöldökénél, és a tüdeje feszíteni nem kezd, lázongva, követelőzőn, éppen úgy, mint amikor Loki a nyakánál fogva a függőfolyosó mellvédjének szegezte, s a szeme ugyanoly megszállottan villámlott, mint az erkélyen egykor, amikor egy másodpercre hagyta, hogy a Thor elvesztése fölött érzett gyötrelme átvilágoljon a maga köré vont, büszke álbőrön…

Köhögve, prüszkölve tér vissza a felszínre, és kapaszkodik meg a medence nyirkos kőpárkányában. Napok óta most először sikerül tökéletesen tisztán gondolkoznia.

El fogok menni hozzá.

☼

– Ez nem éppen a legalkalmasabb idő. – A börtönkapitány, aki azért a folyosószakaszért felel, ahol Lokit is őrzik, alacsony és kövér, mint egy felvértezett birsalma. Szaporán pislogó szemeivel kíváncsian méregeti a harosnőt, aki ezúttal a fegyverei nélkül érkezett, komor arca nyúzott és egészségtelenül szürkés színű. – Most van az etetés.

– Etetés?

– A fickó a falhoz van láncolva – válaszolja a férfi közönyösen, miközben maszatos orrát a ruhaujjába törli. – Meg sem tud mozdulni. Nekem kő’ etetni napi kétszer, meg itatni is. Egyszer engedjük el egy nap, árnyékszékre. Amúgy ott áll. Úgy is alszik.

Sif ezt hallva egy pillanatra lehunyja a szemeit. Hogy alázhattátok volna meg ennél is jobban?

– Nem számít – vonja meg a vállát végül, és a kezét nyújtja a silány kerámiatálért, amiben Loki még silányabb ebédje lötykölődik. Valamiféle zabból, maradék, cafatos ürühúsból és répából főzött moslék, ami épp annyira elég, hogy a rab életben maradjon. – Majd én… majd én megetetem.

Szerencsére a börtönkapitány nem mer akadékoskodni – ebben a rangjában már nem. Nyíltan pedig senkit sem tilos látogatni a börtönökben.

Amikor belép a bántóan félhomályos börtöncellába, kis ideig hunyorognia kell, hogy megszokja a megváltozott fényviszonyokat. Ez a leglehangolóbb zárka, amit valaha látott: sem egy árva priccs, sem bármiféle más használati eszköz nincs benne, csak a falhoz láncolt fogoly, akinek karjait hajlított, mozdíthatatlan vaspántok tartják a feje mellett. A mennyezetről víz csepeg alá a kint szakadó esőnek köszönhetően, a falak nyálkásak és hidegek. A sarkokban, ahol megül a sötétség, apró lények, nagy valószínűséggel patkányok neszeznek.

Az első dolog, ami átfut Sif agyán, az, hogy ha Frigga még élne, Loki sohasem kerülhetett volna ide.

– Á – zeng fel a férfi hangja, ami elképesztő módon még ennek a borzalmas helyzetnek ellenére is megőrzi gunyoros élét. – Eljöttél meglátogatni, Sif? Milyen kedves tőled! Ilyen magas rangú látogatóban aligha reménykedhettem. Ó! – emeli tekintetét az edényre, amit Sif két kézzel markol. – És ez a magas rangú tiszt fog engem megetetni? Mivel érdemeltem ezt ki?

– Légy szíves, ne. – Hol vannak már azok a napok, amikor szabadon kiabálhatott vele, amikor véget nem érő szócsatákat vívtak? Már akkor is azt hitte, van tétje a dolgoknak… Pedig akkor a nagy semmiért küzdött a semmi ellen, és ezt mára már pontosan tudja.

– Ne? – ismétli Loki a fél szemöldökét felvonva. Arca aggasztóan beesett, arccsontjai élesebben rajzolódnak ki, mint valaha, zöld-fekete-arany ruhája csaknem lóg rajta. Ám a szemeiben eltökélt tűz ég. – És ugyan miért ne? – Nem vár választ, helyette mással folytatja. – Hogy tetszenek? – Látványosan meglengeti lelakatolt kézfejeit. – Senki mást nem ítéltek erre, csak engem. Engem, a szörnyeteget. A jötün korcsot. De gondolom, te elégedett vagy, hisz minden vágyad volt engem vasra verve látni…

– Nem. – Úgy rázza a fejét, mintha ezzel bármit is jóvátehetne, és közben szánalmasan nevetségesnek érzi magát. Erőltetetten lendületes léptekkel a rabhoz lép, és az ételbe nyomott kanálra kanyarít valamennyit a szegényes raguból. – Egyél.

– Tedd azt le, Sif. – Ezek a szavak már nem gúnyolódók. Kemények és jegesek, mint Jötünheim Észak-fokának zordon sziklái. – Nem fogok a tenyeredből enni.

Erősködni akar, de nagyon jól tudja, hogy Loki megingathatatlan. Ekkora megaláztatást már nem lenne képes kibírni, és ezt meg is tudja érteni. Félreteszi az edényt, majd visszalép hozzá, és kissé remegő tenyerét lágyan a férfi sovány arcára simítja, mintha a lázát ellenőrizné. Loki megpróbálja elrántani a fejét, de nem sikerül neki, ajkai pengeéllé vékonyulnak a kiszolgáltatottság felett érzett keserű indulattól.

– Odinnak kellene a helyemen állnia – köpi a szavakat. – Ő az, aki megölte a saját fiát. Miatta halt meg, ha időben küldi azt patkány Sadrikot, még most is itt lenne. Meg akartam bosszulni. – Egyenesen a nő sötét szemeibe néz, mintha a lelkét keresné mögöttük, arcán ádáz fintor ül. – Ahogy magamat is, mindazt, amit ellenem cselekedett. Te is tudod, hogy megérdemelte volna, de te megfosztottál volna ettől. Hagyod, hogy a te egyetlen szerelmed gyilkosa selyempárnákon üljön, és nevessen a markába. – Sifnek minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy ne vágjon vissza valamit, valami nyilvánvalóan sületlen dolgot, miközben a szeme sarka kínzóan szurkálni kezd. – De nem számít. – A Loki ajkára felfutó vigyor már-már egy őrült emberé. – Megingott benne az emberek bizalma. Többen gyűlölik, mint valaha. Frey fiai fegyvert fognak ragadni, ebben biztos lehetsz. A címüktől ugyan megfosztották őket, de még így is marad annyi vagyonuk, hogy zsoldosokat fogadjanak, nem beszélve azokról az arany-ligetekiekről, akik szerették az urukat, bármekkora fajankó volt is. – Sif igyekszik nem is gondolni arra a rémesen nyomasztó néhány percre, amikor Odin egy-két nappal korábban közölte vele, hogy fontolgatja, hogy neki adományozza az Arany-ligeteket. „A tengervidék a legszebb” mondta a király színlelt szórakozottsággal. „De Sadrik fővezér jobban ráér csatákat vívni Skaðival azért, hogy végre hajlandó legyen távozni Nóatúnból.” – Bragi barátai a költőtársaságból is igen paprikás hangulatban lehetnek. Ha gyűjtenek némi bátorságot, még hasznukat is lehet venni. Nem beszélve a vánokról. Nem csak én ismerem a titkos átjárókat. És ha valaki elszabadítaná a sárkányokat, és sikerülne az irányítása alá vonni őket… – Egy sóhajnyi időre elcsendesedik, mintha a torkán akadt volna valami. Meredten néz a nő arcába, aki még mindig nem húzta el a kezét; a Loki bőréből áradó hidegség már-már borzongással tölti el. Így működne egy áz szívű dértitán? Lehet fagyos, mint a tél szíve, és bódítóan nyármeleg, mint amikor ujjait a csípőjébe vájva próbálta őt oly közel vonni magához eksztázisában, mintha eggyé akarna olvadni vele, felfalni s egyben a részévé válni…

Sif elméjébe csaknem fájdalmas erővel villan a gondolat, hogy mindezek után Loki halálát aligha lesz képes ép ésszel elviselni.

– Mit tervelt ki? – kérdi az. Előbbi beszédének dühödt heve szinte teljesen eltűnik; a hangja darabos és enervált, mint egy darab vízbe ejtett, foszló pergamen. – Mire számíthatok? Engem is fellógat, csak még ki is zsigereltet közben? Deszkára szíjaznak, és vasrudakkal csépelnek agyon? Vagy csak látványosan suhint egyet a Gungnirral, és űrporrá morzsol?

Sif lassan levándoroltatja a kezét a férfi arcáról a nyakára, ami szinte ragad a rátapadt szennytől és nedvességtől. Tudja, hogy egy olyan igényes ember számára, mint Loki, ez önmagában felér egy kínzással.

– Nyakazás lesz – préseli ki az ajkai közül. – A város szélén, a Fránangur-vízesésnél.  

– Hm. – Nem adja jelét félelemnek, csupán az arcizmai feszülnek meg egy pillanatra. – A te ötleted volt? Fejezzük be Malekith elbaltázott munkáját? Hát persze, hisz te igen sokat tettél az életben maradásomért, de így Odin biztos elnézi neked ezt a melléfogást! Még látszik a sebem, épp ott van, a kezed alatt, lesz mintája a bakónak!

– Az ég szerelmére, nem! – csattan fel a nő. Ennyi vádat, képzelt, vagy valós szemrehányást egyszerűen nem képes megemészteni. Miért engem gyűlöl mindenki? – Hogy jut eszedbe…?

– Még kérdezed? – morogja Loki. Sif úgy rántja hátra a kezét, mintha amaz beléharapott volna. – Tágulj innen, Sif. Menj az imádott királyodhoz, aki oly magasra emelt téged… Egy hullahegy tetejére, ahol ott hever Fandral… – Ne… – Egy még meg sem született gyermek apja, és a fivérem is. De neked ez aligha számít valamit. Tévedtem, amikor azt hittem, téged kellett volna választania. – Ne. Az egyik leggyönyörűbb dolog volt ez, amit valaha, valaki mondott neki (és pont Loki mondta!), ám most a férfi rideg embertelenséggel tapossa sárba ezt a hőn dédelgetett pillanatot. – Messze nem érsz fel hozzá – fejezi be, kezei ökölbe szorulnak a vaspántok ölelésében. Sif csak ekkor veszi észre, hogy majd’ az ajtóig elhátrált, mintha a vitriolos szavak mindegyike egy-egy ütés lett volna.

– A te nyelved valóban ezüstből van – szólal meg, hangja és arca fegyelmezett, mintha épp nem üvölteni, sírni, vagdalkozni akarna igazából. – Élesre edzett és méregbe mártott ezüstből.  

– Akkor menj – horkant fel Loki –, és kérd meg Odint, hogy lehetőleg ezüst legyen a penge, amivel megölet, hogy minél költőibb legyen az igazságszolgáltatásotok.

☼

Már meg sem lepődik, amikor néhány óra elteltével felkeresi egy einherjar, azzal, hogy a király beszélni kíván vele. Úgy sejti, Odin nem fogja megkérdezni tőle, miért ment le Lokihoz, hisz ezt magától is jól tudja, ahogy azt is, hogy Sif képtelen lesz hihető hazugsággal előállni.

Őfelsége ugyanazon a fedett erkélyen álldogálva várja őt, ahol ő hozzávágta Lokihoz a bölcselő könyvét, s ahová most éppúgy csap be a kint zuhogó eső, mint legutóbb, ám ezúttal nem szilvavirág-szirmokat, hanem a balsorsú fák leszaggatott leveleit sodorja magával a megvadult szél.

– Ezeket a fákat már semmi sem menti meg. – Odin nem fordul felé, amikor a nő leszegett fejjel mellé lép. Fehér-arany gyapjúzekéje átnedvesedett, ősz, kivételesen összefogott haját esőcsepp-ékkövek hintik be. – A viharok tettek róla, hogy jövő ilyenkor egy fia szilvánk se legyen.

– Hívattál, királyom? – Semmi kedve sincs a kelleténél tovább húzni ezt a beszélgetést, bármi is lesz a vége. Bágyadtan bámulja a kertet, magában azt kívánva, bár visszatekerhetné az idő kerekét, egy sok-sok évvel ezelőtti pontra, amikor ő, Fandral, Loki, Hogun és Thor mind gyermekek voltak, Volstagg pedig bohókás felügyelőjük, majd később bajtársuk, amikor még valamennyien éltek, amikor még fel sem merült köztük árulás, félelem, ambíció, gyász...

– Hívattalak – bólint Odin, a hangja mentes mindenfajta érzelemtől. – Tudomásomra jutott, hogy felkerested Lokit, és megvallom, ez nem is okozott meglepetést. Tudok róla, miféle dolgokkal beszélte tele a fejed.

– Felség, én… Én egyszerűen csak látni akartam őt. Loki… tele van keserűséggel. – Tudja, hogy ez igencsak szegényes megfogalmazása a valóságnak, de bárhogy próbálkozik, nem jutnak az eszébe ennél megfelelőbb szavak. Nem is képes másra gondolni, minthogy végre, bátorságának és tűrőképességének legvégső határain megkísérelje meggyőzni arról Odint, hogy kímélje meg Loki életét, ahogy ezt már akkor elhatározta, amikor azon a rettentő estén kilépett fülledt levegőjű szobájából. – És emiatt rossz döntéseket hoz, folyamatosan…

– Ne folytasd, Sif úrhölgy – vág közbe a király. – Tudom, mit próbálsz az értésemre adni, de fölösleges lenne ezzel rabolnunk egymás idejét. Már több ízben megkegyelmeztem a Bajcsinálónak, de ő sohasem becsülte meg az irgalmasságom. Folytatta azt, amihez ért: a bajcsinálást. Árulást. Jó emberek megtévesztését és álnok hitegetését. – Fél testtel a nő felé fordul, tekintete az övét keresi. Sif magában azt kívánja, bár inkább a kertet csodálná továbbra is. – Egy keménykezű királynő, igaz? Ezt mondta az ispotálybéli gyűléseteken. – A nő lehunyja a szemeit szégyenében. Nem, ezt soha, semmilyen szín alatt nem akarta volna visszahallani Odin szájából, főleg azért nem, mert… – Kötve hiszem, hogy még csak fel merült benned, hogy agyafúrt számítás rejlik emögött. Akart még egy utolsó biztosítékot arra, hogy maradéktalanul a hatalmában tartson, és csaknem sikerült is neki. Azokat a minden hájjal megkent urakat sohasem tudta volna kellőképpen az irányítása alá vonni, de te… Próbálj csak az ő fejével gondolkozni.

– Arra én nem vagyok képes. – A szavai elcsuklók, mintha a sírás határán táncolna.

– Akkor majd segítek. Mi történt volna, miután megbuktat engem? Ölbe tett kézzel nézi, hogy Bragi és a többiek egymást marják a trónért, majd az egyik ütődött felül rá? Nem, Sif úrhölgy, ez teljesen kizárt. Ő nem ismeri a megelégedést. – Vértelen ajkára halovány félmosoly kúszik, mintha bármi mulatságos lenne beszélgetésük témájában. – A tökéletességig biztos vagyok benne, hogy valóban királynőt csinált volna belőled. Kiharcolta volna, ahogy azt is, hogy a puccs kevés híján megvalósuljon. Aztán pedig – folytatja, amikor Sif elképedten szóra nyitja a száját –, tovább suttogott volna a füledbe. Hogy tüntesd el valamennyi riválisotokat: azokat, akikkel egykor összeszövetkeztetek a zsarnok Odin ellen. És miután mindnyájukat a halálba vagy a száműzetésbe küldted, miután már nem lett volna senki, aki az útját állja, megszabadult volna a legutolsótól, aki elválasztja a tróntól. – Jobbját felemelve a nő mellkasára mutat, egyenesen a szívére. – Tőled.

Nem.

Sifben újfent fellobban jól ismert dühe, az indulat, ami oly sokszor késztette arra, hogy kiabáljon, átkozódjon. Sohasem volt képes hidegvérrel eltűrni azt, ha befolyásolni próbálták, ha játszadoztak vele.

Ezúttal azonban fogalma sincs, ki ellen irányul ez pontosan; nem tudja, ki az, aki játszik vele. Legnagyobb valószínűséggel mindenki. Mindig is büszke volt arra, hogy ő fölötte áll a fortélynak és az aljas cselszövéseknek, de újabban ez gyötrő mértékben megnehezíti az életét – a fél karját is odaadná, ha képes volna tisztán átlátni mások hosszú távú terveit, felismerni az okokat, amiért tesznek, vagy mondanak valamit.

Például azt, hogy alkalmas királynő válhatna belőle.

Vagy éppen azt, hogy azért akartak belőle királynőt csinálni, hogy először fegyver, majd pedig halott királynő váljon belőle.

– Felség, engedélyt kérek elvonulni – hadarja Sif ökölbe feszített kezekkel.

– Megadom – feleli az öreg. – De csak holnapig. A te dolgod lesz majd, hogy kiadd a jelet a bakónak.

Egészen a folyosókanyarig visszafogja a kényszert, hogy futásnak eredjen, ám amint eltűnik a király látóteréből, izmainak és inainak minden erejével rohanni kezd, le a lépcsőkön, majdhogynem fellökve két cseverésző udvaroncot, át a csarnokon, majd ki a hátsó udvarra, az ömlő esőbe. Mindaddig szalad, amíg a ruhája teljesen átázik, tincsei egyetlen összefüggő, csatakos gubanccá tapadnak össze, és térdeiből kiszáll az erő. Toccsanva vágódik el a sáros fűben, alig néhány lépésnyire a sziklaperemtől, amiben arra a helyre ismer, ahová másnap is vezetni fog az útja; a Fránangur-vízesés gigászi robajjal zúdul alá az alant elterülő, a viharban szürkének tetsző, háborgó tengerbe.

Alig fél nap múlva alattvalók százai fognak itt toporogni, akár ítéletidőben, akár napsütésben, esőtől vagy a vízesés permetétől nedvesen, hogy láthassák, amint Asgard ifjabbik hercege is halálát leli, elvész, hogy mindössze egy pókhálólepte emlék váljon belőle, éppúgy, mint a fivéréből.

☼

Loki személyre szabott megaláztatásai nem érnek véget a börtönben. Mintha csak valami kegyetlen mementó akarna ez lenni a napra, amikor Malekith csaknem megölte őt, két einherjar vonszolja őt át a városon, egészen a vízesésig. Azok ketten lovon ülnek, egy-egy nyalka pejen, miközben a láncra vert halálraítélt botladozva igyekszik lépést tartani velük. Olykor el-elvágódik, és métereken át hason, vagy az oldalán heverve prüszköl a sárban, mialatt a katonák egy pillanatra sem megtorpanva, durván rángatják maguk után.

Mindez pontosan Sif előtt játszódik le, aki a király mellett léptet fekete ménjén, több tucat páncélos gyűrűjében. A városiak mögöttük vonulnak, ordítva, felkavart darázsrajként, azonban átkaik nem egységesek: sok-sok száj Lokit szidalmazza, az „árulót”, „béketörőt”, „csalárd férget”, míg mások igazságtalanságnak, tévedésnek bélyegzik az ítéletet, kegyelmet követelnek a Hasított Torkúnak.

Odin király arca olyan, mintha érzéketlen, halott bazaltkőből faragták volna ki. Akkor sem rezdül arcizma sem, amikor a zajos menet megérkezik a Fránangur-vízeséshez, ahol már ott szobrozik a hóhér, egy széles vállú, medveszerűen szőrös karú férfi, fején szurokszín csuklyával, markában hatalmas, a melengető napfényben szikrázó pengéjű pallossal. Odin kegyeltjei és azok a főurak, akik nem vettek részt a konspirációban már szintúgy megérkeztek, hajlongva üdvözlik uralkodójukat, aki azonban rájuk sem hederít, az elítéltet mustrálja, akit az einherjarok egy utolsó rántással a bakó elé löknek, arccal előre, a tömeg egy jelentős hányadának nagy mulatságára.

Sif alig lát és alig hall, miközben gépies mozdulatokkal leugrik a nyeregből, hátán kétélű lándzsájával. Az ő fejében bénító csend honol, dacára a verőfényben szivárványos páraglóriát viselő vízesés zúgásának és a tömeg hangoskodásának; éppen olyan csend, mint a víz alatt, a palota fürdőhelyiségében.

Az einherjarok felsorakoznak, elállva a nép útját, akik így nem férkőzhetnek sem Loki, sem a király közelébe. Némelyek olykor neki-nekiveselkednek az áttörhetetlen sorfalnak, a katonák pajzsaiba csimpaszkodva üvöltöznek, de Sif szinte semmit sem hall belőle. Nem hallja, mit kiabálnak Frey fiai, a tömegbe vegyült nóatúniak, a tollas föveget viselő költőurak, nem hall és nem lát mást, mint a felázott talajon térdelő, összemocskolt ruhájú és sártól feketéllő arcú Lokit, aki olyan elemi gyűlölettel néz fel a lován ülő Odinra, mintha pusztán gyűlöletének ereje elég lenne ahhoz, hogy átlökje a sziklaszirten.

– Sohasem kívántam, hogy ez így történjen – szól a király, mire a tömeg egyszeriben elhalkul, csak a lovak fújtatása és a vízesés mennydörgése töri meg a csöndet. – De nem hagytál más választást, Loki. Elárultad jóindulatom. Összeesküvést szőttél ellenem, kockáztattad volna, hogy békés népünk mindennapjai káoszba forduljanak. Ennélfogva nem hagyhatom, hogy erre újra lehetőséget kapj. – Felszegi sisakos fejét, mintha önmagát is meg kellene erősítenie abban, mint mondani készül. – Parancsom hát, hogy ontassék véred e helyen, hogy ne folytathasd utadat, melynek során nem jár más a nyomodban, csak pusztulás és halál.

– Tégy, amit akarsz – feleli Loki. – Úgyis tudjuk mindketten, Mindenek Atyja, hogy nem királyként fogsz meghalni.

Szavaira hangos fújolás hangzik fel a tömeg soraiból, a nemesek fintorogva súgnak össze. Sadrik fővezér, aki e pillanatban rúgtat oda sebes léptű hátasán, megvető pillantást vet a fekete hajú férfira.

– Legalább a végórádon vigyázhatnál a szádra, Loki.

– Ó, hát már nem szólítasz „hercegnek”? – Sif számára hihetetlen, hogy Loki még ebben az elmondhatatlanul gyászos helyzetben is képes hetyke vigyort varázsolni az ajkára, mely elég ahhoz, hogy bárkivel, aki nem ismeri igaz valóját, elhitesse, hogy a saját elveszejtésének gondolata és mindaz, amit elkövettek ellene cseppet sem kavarják fel. A zúgolódók szitkai, a nemesség nyílt megvetése, és annak a férfinak a halálos ítélete, akit évszázadokig atyjának nevezett…

A fővezér unott képpel megállítja a lovát Odintól nem messze, látványára az einherjarok, akik nem épp a zavargókkal viaskodnak, vigyázzállásba dermednek.

– Miért tenném? – kérdez vissza, sisakja alatt arca izzadtságban fürdik. Sifet csaknem gyomron vágja az ellenszenv, ami a Sadrikból árad az irányába – tudja, hogy a fővezér képes még azt is elirigyelni tőle, hogy a király tőle várja, hogy kiadja a jelet a tettre kész hóhérnak.

Méghozzá épp ebben a percben.

A Sif elméjét kitöltő csönd hirtelen elillan, mint a virradat után elfoszló köd. Tekintetek százait érzi magán, nagyobb érdeklődés övezi, mint életében bármikor; mintha még a holtak is őt figyelnék a Valhöllből és Hélből, várnák, vajon ismét rossz döntést hoz-e, hogy ismét szégyenletes árulóvá válik-e…

„Láttam, hogy háromszor válsz árulóvá, Sif úrhölgy… Hol a magad, hol mások szemében. De te mindannyiszor borzadni fogsz önmagadtól.”

Grid jóslatáról szinte azonnal egy másik, hasonlóan bölcs asszony felé terelődnek a gondolatai, aki, feltéve, hogy a holtak csakugyan figyelemmel kísérik ezt a pillanatot, most alighanem hószínűre sápadva, értelemtől tündöklő szemeiben méltánytalan rettegéssel nézi őt, bélelt vértbe bújtatott kezét, várva, hogy mit tesz, hogy…   

Tétován előrelép, csizmájának talpa alatt cuppog a föld.

– IGEN, KIVÉGEZNI! – üvölti egy férfi a tömegből.

– PÁR NAPJA MÉG A KEZÉT FOGTAD, MOST PEDIG MEGÖLNÉD, KÉTSZÍNŰ RINGYÓ! – zengi valaki a távolból, szavai, mintha csak csontos ujjak lennének, elszorítják Sif torkát.

– VESSZEN AZ ÁRULÓ!

– NEM Ő AZ ÁRULÓ!

Loki arca, bár a félelem már eltéveszthetetlenül a vonásaiba vegyül, közel joviális, minden bizonnyal valahol élvezi a háta mögött dúló zűrzavart, hogy az emberek őmiatta szakadnak két táborra. Sif újabb lépést tesz felé, s bár tisztán hallja a népet, a szemét nem veszi le a fekete hajúról.

– VISSZA! – bömbölik az einherjarok, arcukat pajzsaik mögé rejtik, úgy tartják vissza a békétlen tömeget. Sif valahol a tudata peremén azt is hallja, hogy Sadrik elvágtat mellette, parancsokat osztva az aranypáncélosoknak, és el is raktározza az információt – az elkövetkező perceket nézve, nem árt tudnia, hol tartózkodik pontosan a fővezér.

– Sikerült végrehajtanod az állattá változós varázslatot? – tudakolja.

– Sikerült. – Loki maga elé emeli összeláncolt kezeit, és csakúgy, mint egykor a szökőkút káváján, megrázza őket. – De megbilincselve nem tudom demonstrálni.

– És mivé sikerült változnod? – A szíve mélyén hálás a zsivajgó népnek, mert ennek hála Odinnak aligha lehet tudomása arról, miről beszélnek, jóllehet Sif úgy sejti, egyelőre Loki sem biztos abban, mi lesz mindennek a vége. – Farkassá, vagy lóvá, ahogy feltételezted?

– Az egyikkel ráhibáztam – válaszol. – De a ló nem vált be. Helyette a másik alternatívám a pisztráng.

– Pisztráng – ismétli a nő, oldalpillantást vetve a tengerre nyíló sziklaperemre, ami alig húszlépésnyire húzódik tőlük. – Az jó lesz. – Még egyszer, utoljára rápillant a férfi arcára, majd a bakóra néz, aki egyik kezét zsebre dugva várja az ő jelét.

Most.

Gyakorlott, villámsebes mozdulattal rántja elő pengéjét a hátán pihenő tokból, és egyetlen suhintással kettéhasítja Loki láncait. Már-már erőszakosan rántja talpra, és ordít az arcába „UGORJ!”, és, ahogy számított rá, a férfi azonnal fel is fogja, mit ért ezalatt. 
Húsz lépés. Pusztán ennyi ideig kell visszatartania Sadrikot és a katonákat.

Az eddig kiabáló tömeg elcsendesül döbbenetében, ujjal mutogatnak, egyesek nekifeszülnek a páncélosok sorfalának – hogy azért, hogy Loki szökését segítsék, vagy, hogy maguk eredjenek a nyomába, nem derül ki. Sif minden figyelme ekkorra már az ítéletvégrehajtóé, aki viszont egyértelműen nem mer rárontani.

– ELFOGNI! – ordítja Sadrik a nyeregből, kesztyűs kezében kard villan, ahogy megsarkantyúzza lovát.

Tíz lépés.

Sif felkiáltva vetődik a fővezér bal oldalára, ahol az nem érheti el kardjával, pengéjét egyenesen Sadrik hátasának szügyébe mélyesztve. A ló kínlódva felnyerít, felágaskodva bukik az oldalára, az átkozódó fővezért maga alá temetve. Sadrik lábszárcsontja csaknem hallható zajjal roppan el a vérző ló súlya alatt, s Sif ebből már tudja, vele nincs több dolga. A lándzsáját előretartva fordul a megrökönyödött einherjarok felé, akiknek java éppúgy nem akar ölre menni vele, mint a hóhér, ám két férfi végül mégis összeszedi a bátorságát – vagy épp felülkerekedik bennük a király haragjától való félelem –, és fegyvereiket lóbálva nekirohannak.

– Én feltartom, te kapd el a… – kiabál az egyik, de ekkor már késő. Loki kecsesen elrugaszkodik a szirtről, alakját mélyzöld fény fonja körül, ahogy zuhanni kezd, s alig egy szempillantás múlva ezüstös testű halként a vízbe csapódik, eltűnve valahányuk szeme elől. 

Sif eközben a vértjénél fogva megragadja az egyik férfit, és teljes erőből a földre taszítja, míg a másiknak elkaszálja a lábait, és kirúgja a kezéből a fegyvert.

Ám ez minden. Loki megtette azt a húsz lépést, immáron nincs életveszélyben – az ő feladata itt véget ért.

Nem, királyném, visszhangzik a fejében, miközben az elhűlt sokasággal szembenézvén a földre dobja véres lándzsáját, tudva, hogy ez volt az utolsó közös harcuk. Nem engedhettem, hogy a másik fiad is erre a sorsra jusson. Akár igaz, amit Odin mondott róla, akár nem. Nem számít. Hátratekint egy pillanatra, hogy lássa az uralkodót, aki megkövülten ül lován, a tökéletességig üres arccal, csupán egyetlen, megmaradt szeme fejez ki érzelmeket: gyilkos dühöt és aggodalmat, igen, csontig hatoló ijedelmet attól, amit Sif ezzel a döntésével a fejére vont. Mert Loki sohasem fog leállni, amíg lélegzik, újra és újra támadni fog, és egyszer talán győz is.

Ám a nő tudja, hogy ő azt már nem fogja látni.  

Visszafordul a lassanként magához térő emberek felé, fegyvertelenül, szemeiben könnyekkel. Frey középső fia üvölt fel elsőként: „RIBANC!”, és előretör, az elképedt einherjarok pedig már csak félszívvel próbálják visszatartani. Fivérei követik, majd a költőurak, az őrjöngő városiak, kezükben kövekkel, konyhai késekkel, bunkósbotokkal, a szájukból nyál fröccsen, ahogy ordítanak „ELÁRULTAD A KIRÁLYT APÁNKAT NEM MENTETTED MEG VÉGIGNÉZTED A BARÁTUNK HALÁLÁT HÁBORÚT HOZTÁL A FEJÜNKRE MI NEKED A BECSÜLET DÖGÖLJ MEG RINGYÓ”.

Nem fog harcolni ellenük, a népe ellen, akikért ereje teljéből küzdött hosszú-hosszú időn át, akiknek a javát akarta, akiknek hőse volt. És Odin sem fogja megállítani őket.

– Én csak a legjobbat… – Kába motyogása félbeszakad, amikor egy ököl csapódik az arcába, és ő térdre esik. – Csak a legjobbat akartam… – Valaki a lapockái közé sújt egy tompa doronggal, egy nóatúni pedig kirántja alóla a lábait, hogy hasmánt elterüljön a mocsokban. – Nyújtani…

– Köpönyegforgató! – sziszegi a fülébe valaki, nem tudja, ki lehet, és ez rosszabb, mintha valaki olyan lenne, akit ismer. Hányszor mondtam ezt neki…

Pengék. Ütleg. Sárba haló lélegzet.

Micsoda szégyen…

micsoda szégyen.